Könyvajánló: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Ha egy könyv nagyon népszerű, én általában kissé ódzkodom tőle, mert előfordul, hogy amit mindenki szeret az esetleg túlságosan felszínes, netán egyáltalán nem az én ízlésvilágom. 

Amikor először a szemem elé került Mary Ann Schaffer és Annie Barrows által írt Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, egyszerre voltam szkeptikus, és éreztem késztetést, hogy egyszer kezembe vegyem ezt a könyvet, már csak a címe miatt is. 

Lehet úgy leélni egy életet, hogy nem tudod meg, mi az a krumplihéjpite? Most már tudom, hogy nem.

Januárban hirtelen ötlettől vezérelve - na meg, mert végérvényesen elcsábultam - megajándékoztam magam a regény egy példányával, és alig vártam, hogy befejezzem az aktuális olvasmányomat. Meg akartam tudni, mit rejt ez a különös cím. És hát... valami varázslatosat rejtett.

A regény 1946-ban játszódik, a II. Világháború után vagyunk, ahol még mindenkiben elevenen élnek az elmúlt borzalmas évek emlékei, az élet azonban zajlik tovább, miközben ki-ki hordozza a saját szenvedéseinek súlyát. A cselekmény levelek formájában bontakozik ki előttünk, melyek központi figurája Juliet Ashton a fiatal írónő, aki épp új témát keresve megismeri a Guernsey sziget béli Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tagjait. Ettől kezdve elbűvölő, sok helyen könnyfakasztó, máskor megmosolyogtató történetek tárulnak az olvasó elé, melyek bemutatják, hogyan éltek a sziget lakói a német megszállás alatt, hogy miként voltak képesek kitartani a legnehezebb időkben.

Mindeközben persze mindenkit lefoglalnak mindennapi gondjaik, a ma problémái, és ennek a kettőnek a keveréke teszi annyira szerethetővé a könyvet.

A másik, amiért hamar szívemhez nőtt ez a kötet, az a gondolat, hogy a művészet mekkora segítségére lehet az embernek a hányattatott időkben. Ez vitathatatlanul így van.

 

Miközben olvastam, az járt a fejemben, mennyire jó ebből az időszakból olyan regényt olvasni, amit ennyire áthat a szeretet, az emberség. És mindettől nem lesz a könyv mézes-mázos, sőt, épp ez teszi súlyosabbá a szereplők drámáit, és ezért tudtam jobban örülni az apróbb vagy nagyobb örömteli pillanatoknak. Amitől igazán féltem, az a "beharangozott" romantikus szál volt, viszont ez is szépen belesimult a cselekménybe, nem volt tolakodó. Számomra az egész tökéletes egységet alkotott.

A szereplők közül kedvencet kiválasztani nehéz volna, mert mindannyian a szívemhez nőttek, persze több okból is Juliettel tudtam leginkább azonosulni. Sőt azt hiszem, ő az első számú regényhősnő, akivel nagyon nagy részben azonosulni tudok.

A könyv persze nem teljesen hibátlan, egyes helyeken engem zavartak a szóismétlések, meg számomra akadt benne néhány kifejezés, ami talán kicsivel modernebbnek hatott a kelleténél. Mindezeket azonban megbocsátottam, mert a regény lelke és üzenete kárpótolt ezekért.

Összegezve: a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy lélekemelő, csodálatos olvasmány, ami valamiképp biztosan megérinti az olvasóját. "Utazzatok el" Guernsey-re, nem fogjátok megbánni. :)

Egy történet vége (A hazatérés)

Évekkel ezelőtt kitaláltam magamnak egy vörös hajú fiút, elterveztem, hogy belesodrom mindenféle kalandba, és ezek nagy részét le is írom, hogyha úgy adódik, mások is megismerhessék őt. 

Az elmúlt időkben ő tette ki a napjaim nagy részét, és rengeteget tanultam tőle meg a barátaitól; olyan élményekkel lettem gazdagabb, amikben másként biztosan nem lett volna részem.
Talán furcsa?
Nem. Az írás többnyire egy kaland, ami közben úgy éljük át az eseményeket, mintha mi magunk is ott lettünk volna. Másként nem is lehet ezt csinálni, csak ha teljesen ott vagy a szereplőiddel. Az én kis vörösömmel pedig nem lehetett egy percig sem unatkozni. Néha kifejezetten megviseltek a viszontagságai. Mégis, azt hiszem ő örökre a részem lesz, az első gyerek, akiben több van belőlem, mint az a kezdetekkor tudatosult volna bennem. Most pedig lassan elérkezik az idő, hogy lezárjam a történetét, és bár még hosszú az út odáig, hogy leírjam a "Vége" szót, ez mégis nagy dolog. Sőt kicsit össze is szorul a torkom, ha erre gondolok. De hát egyszer minden kaland véget ér.

Az angol Tóvidék, ahol a McAdams birtok áll.

Amikor Az új idők hősei című kötetet befejeztem, eldöntöttem, hogy nem ugrok neki egyből a következőnek, hiszen Henry és a többiek megérdemlik a méltó lezárást. Ősz óta megírtam egy másik regény első változatát, és a kis vöröst hagytam pihenni. Mostanában viszont egyre többször jut eszembe, és lassan itt az ideje belevágni az utolsó kalandba. 

Persze ígértem kiegészítő köteteket, de az mégis más lapra tartozik.

Mivel még hónapok (lehet hogy 1-2 év) mire A hazatérés című kötet elkészül, összeszedtem néhány érdekességet, amik esetleg izgalmasabbá tehetik a várakozást. :)

*

1. A harmadik kötetben felbukkant Brian Hannigan családja is nagyobb szerepet kap majd a történetben.

2. Ennek a könyvnek a fő konfliktusait az érzelmek, a múlt feldolgozásának nehézségei adják.

3. A fontosabb szereplők által eljuthatunk majd Dublinba, Párizsba és Olaszországba is.

4. Henrynek a regény egy meghatározóbb pontján sötétre festik a haját. (mondanom sem kell, ő mennyire boldog lesz ettől. :D )

5. A gyerekek is szerves részei lesznek a cselekménynek.

6. Egy fontos szereplő halála teljesen felborítja majd a Henryék életének rendjét.

7.Találkozhatunk Lady McAdams anyjával is, Lady Catherine Huntly-val (A baronet lányából néhányan már ismerhetitek)

8. Ha már Lady McAdams. A grófné néhány fejezet erejéig külön szemszöget fog kapni.

9. Két esküvő is lesz a történetben. (Az egyiket gondolom sejtitek ;) )

10. Azt, hogy mi lesz A hazatérés utolsó jelenete már akkor tudtam, amikor A változások kora első mondatait leírtam.

*

Ezek lennének azok az apróságok, amikkel még nem árultam el sokat, de talán ad némi információt, és el lehet rajtuk agyalni a könyv megjelenéséig. :)
Amikor a szöveg olyan állapotban lesz, majd itt is közlök belőle részleteket, ahogy hamarosan a Tél Berlinben című regényből is olvashattok majd néhány fejezetet.

Néhány hónap közösségi oldalak nélkül

Bevallom, ritkán vagyok társasági ember, sőt olykor kifejezetten szorongok, ha emberek között kell lennem, és általában akkor tudok felszabadulni, ha olyanok vesznek körül, akik nagyon közel állnak a szívemhez, vagy már megszoktam a jelenlétüket. Munkahelyen viszont folyamatosan emberekkel foglalkozom, és ez néha próbára teszi az idegeimet. Sokszor alig várom, hogy visszameneküljek az otthonom csendes magányába, és elrejtőzzem a világ elől.

Na de miért is írom le ezt?

Azért, mert valahogy így működik az internetes jelenlét is, viszont onnan valahogy nehezebb elszabadulni, pusztán azért, mert az ember könnyen függővé válik. Bennem sokára tudatosult, hogy nagyban meghatározza a hangulatomat az, hogy milyen visszajelzéseket kapok a különféle közösségi oldalakon. Amióta pedig írok, ez hatványozódott, hiszen sokszor érzem úgy (jogosan vagy jogtalanul), hogy más írók sokkal népszerűbbek, elismertebbek, mint én, és hiába nem fontos ez, sajnos idővel rágörcsöl az ember, és akkor ez csak egy példa.

Szóval az utóbbi hónapokban kezdtem azt érezni, hogy minden lehúz, ami az interneten történik, én meg inkább zuhanok depresszióba, minthogy küzdjek, és ne foglalkozzam, azzal, mi történik másokkal, ki mit szól hozzám. Persze ez csak az egyik oka volt, hogy úgy döntöttem, kicsit szüneteltetem a közösségi oldalakon való részvételemet.

A tavalyi év stresszes volt, és lelkileg nagyon nehéz, még akkor is, ha nagyon sok előrelépés is történt az életemben; nagy változások, amik szintén feldolgozásra várnak. A folyamatos impulzusok miatt viszont nem jutott időm rendet tenni a saját lelkemben, és ennek most itt az ideje. :)
Terveim szerint 3 hónapig teljesen ki szeretném vonni magam a közösségi oldalak világából. Csak molyon és itt a blogon leszek aktív, persze itt is korlátozottan. Utána pedig szeretném minimálisra és ésszerűre állítani a facebook és az instagram használatát is. Szükség van rájuk, főleg az írói jelenlét miatt, de nem szeretném, hogy ezek rátelepedjenek a mindennapjaimra.

És mihez kezdek majd az így felszabadult idővel?
Sosem számoltam utána, de ez nem is szükséges ahhoz, hogy tudjam, mennyire sok időt pocsékolok el így. Az elmúlt hetekben már rengetegszer elterveztem, mi mindennel szeretnék foglalkozni ez alatt a a három hónap alatt, és ez hatalmas lelkesedéssel tölt el. :)

- Először is, tényleg az írásra figyelek, és nem arra, hogy mit, mennyit osszak meg itt vagy ott, hanem igazán át tudom adni magam az alkotás folyamatának.

- Végre felfrissítem a német tudásom. Ahelyett, hogy a facebookot vagy az instagramot görgetném, szavakat tanulok.

- Megpróbálom visszahozni a rajzolást az életembe. Régen imádtam rajzolni, de már 7-8 éve egyáltalán nem foglalkoztam vele, és sajnos megkopott a tudásom is. Ideje felvenni a fonalat. :)
- Többet foglalkozhatok a lelki életemmel. Ami energiát a közösségi oldalak elvesznek, azt most arra fordíthatom, hogy kicsit rendezzem a belső világomat, rendszeresebben mélyedjek el magamban, amire nagy szükségem van, és az ilyen időszakok mindig hihetetlenül feltöltenek.

Hogy ebből mi valósul meg, majd kiderül, biztosan írok majd róla, mert ez számomra is egy kísérlet, és remélem, hogy a lehető legjobban fog elsülni. :)

Tél Berlinben... avagy egy háborús regény megírása után

Újabb regény utolsó oldalára írhattam oda a „vége” szót. Utána rengeteg érzés kavargott bennem, amiket idő lesz megemészteni.

Háborúról írni nem könnyű. Sőt! Ha ez ember kicsit is képes átérezni, nyitott szívvel állni a témához, akkor bizony komoly lelki nyomást jelent egy-egy ilyen történet megalkotása. De akkor miért akarok mégis jobban és jobban elmélyedni a témában?

 

 Bevallom, a történelem sosem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, így néhány éve még egyáltalán nem terveztem, hogy ilyen témájú regényeket fogok írni. A világháborúkkal viszont már másabb a helyzet. Mindig fogékony voltam rá, mélyen megrázott mindaz, ami akkor az emberiséget sújtotta, de igazán sosem akartam beleásni magam, inkább úgy tettem, mint sokan a környezetemben: nem vettem róla tudomást. Persze, amikor szóba került, mégis összeszorult a torkom. Valamilyen furcsa okból úgy élem meg az ilyen történeteket és magának a két világháborúnak a tényét, mintha én is részese lettem volna, mintha sokkal személyesebben érintene, mint az ennyi idősen, ebben az időben lehetséges volna. Talán a családom múltjának lenyomata, vagy túlzott empátia. Ki tudja...

Mindenesetre ez egy olyan borzalmas és meghatározó időszak, ami így vagy úgy, de mai napig meghatároz bennünket, még ha ennek nem is vagyunk mindannyian tudatában. Csak gondoljunk bele, hány olyan eszközt használunk ma is, amiket anno a háborúk miatt igyekeztek tökélyre fejleszteni, és akkor nem is beszélnék azokról a társadalmi berendezkedésekről, néhol komoly diktatúrákról, amik szintén ezek hozadékai, és mai napig nehezítik meg emberek millióinak életét. Erről hosszan, több bejegyzésen keresztül lehetne írni, de ide ennyi most bőven elég.

Fotó: Robert Capa

A fentiekből talán már összeáll, miért is a háborús könyvek. Mert ez olyasmi, amiről beszélni kell, aminek az emlékezetét tovább kell adni a jövő generációjának, akik már nem találkozhatnak még csak közvetve sem ezekkel az eseményekkel. (Én még sok történetet hallhattam a nagypapámtól, amik nagy hatást tettek rám, íróként pedig mostanra erősen inspirálnak) Emellett pedig kiírhatom a saját érzéseimet, félelmeimet, és mint tudjuk, az írás ilyesmihez remek terápia.

Sokszor embert próbáló, olykor fel kell állni, berakni egy könnyed filmet, sétálni egyet a barátokkal, kicsit tréfát űzni az egészből, hogy emészthető legyen. Aztán, ha feltöltődtél, visszaülsz, folytatod, és a kör kezdődik előröl. Megéri? Azt hiszem, igen. Csak okosan kell bánni vele, nehogy teljesen rá telepedjen a lelkedre.

**

És akkor milyen is  a Tél Berlinben?

Ez az első regényem, ami a második világháború alatt játszódik, és azóta már biztos, hogy nem az utolsó. A történet két egyetemistáról szól, akik az egyetemi éveik alatt ismerkednek meg, majd a háború más-más oldalra tereli őket. Egyikük, Franz az árja, nőcsábász, aki gyűlöli a rendszert, de csak a maga züllött módján lázadozik elkerülhetetlennek tűnő sorsa ellen. A másik fiú a szép lelkű író, Borisz, egy a Nagy Háború végén Oroszországból menekült család gyermeke. Mindkettejükre egészen más lehetőségek várnak, látszólag semmi sem közös bennük, mégis erős kötelék alakul ki a fiúk között.

A háború aztán elválasztja őket, Franz-ból SS tiszt, Boriszból partizán lesz, és csak az a kérdés, mi történik, ha újra találkoznak? Mennyi maradhat a rendíthetetlennek hitt barátságból? Megmaradhat-e belőle bármi egy ilyen korban?

Berlin 1945-ben

A Tél Berlinben nem akart kimenni a frontra, nincsenek benne véres harcok, hanem a háború egy egészen másik oldalát mutatja be, azt, hogy férkőzik be ez az egész az ember bőre alá, és emészti fel lassan a lelkét. Kegyetlennek hangzik? Az is. Borisz és Franz történetében semmin nem akartam idealizálni. Persze van benne szerelem, meg humor, de csupán azért, mert ez is az élet része, a háború azonban ettől még nem lesz szórakoztató vagy romantikus.

Szeretem ezt a két fiút, és még nagyon sok munka vár velük, hogy úgy mesélhessem el a történetüket, ahogy az a fejemben él, és ahogy nektek meg szeretném mutatni. Most azonban ideje kicsit félre tenni őket, és egy kicsit másra koncentrálni, nehogy belevesszek a háború zűrzavarába.