Svédország dicsérete, avagy mesébe rejtett hazaszeretet

Szeretek felnőttként a kezembe venni meséket, ifjúsági regényeket, mert egyrészt nagyon jólesik néha csak úgy sodródni a hősökkel, mint gyerekkoromban, másrészt mindig érdekel, felnőttként miként hatnak rám ezek a művek.

A Nils Holgersson csodálatos utazása évek óta várt rám a könyvespolcon, mindig kerestem a jó időpontot az olvasáshoz, de ez sokáig nem jött el. Aztán tavaly néhány napot Stockholmban töltöttem, elvarázsolt a város, az emberek és a svéd táj, ahogy elterült alattunk, amikor a gép ereszkedni kezdett a főváros apró szigetei felett. Abban a pár napban sokszor eszembe jutott Nils Holgersson, pedig nem volt meghatározó élménye a gyerekkoromnak. Végre tudtam: itt az ideje útra kelni a vadludakkal. A vadludakkal, amelyek minden évben az otthonomtól néhány kilométerre telelnek, és novembertől reggelente hallom a gágogásukat, látom, amint V alakban vonulnak az égen; ha még gyerek lennék, azt akarnám hinni, hogy az egyik ilyen csapat élén Tornyosfellegi Akka repül.

 

És lám, máris mennyi emlék, mennyi személyes benyomás merült fel, és még ki sem nyitottam a könyvet.

 

Selma Lagerlöf világhírű ifjúsági regényének története kevesek számára lehet ismeretlen. Nils Holgersson, a komisz tizenkét éves fiú egy nap arasznyi emberkévé változik egy törpe jóvoltából, és Márton, a házi lúd hátán csatlakozik a vadludakhoz. Bejárja egész Svédországot egészen a Lappföldig, majd vissza, és mint ahogy a jó mesékhez illik, a komisz kölyök megjavul, megtanulja, mit jelent emberséges embernek lenni, ezzel mutatva példát nem csak a svéd, de az egész világ gyermekeinek immár generációk óta.

 

A Nils Holgersson felnőtt fejjel olvasva persze kiszámítható, gyakran megkockáztatom, szájbarágós. Az egyes fejezetek, fejezet-csokrok mindig valami tanulságot hordoznak, amik olykor szinte ordítanak a lapokról. De ha az ember egyszer-egyszer meg is csóválja a fejét, kár ezen fennakadni, hiszen gyermekkönyvről van szó, ami az egyetemes tanulságokon túl sokkal többet is nyújt, arról nem is beszélve, hogy Nils kalandjainak számos momentuma felnőttként is izgalmas, szórakoztató kikapcsolódás, és nem utolsó sorban nagyon sokat érdekes információt, tudásanyagot tartogat - gyakorlatilag egy színes tabló Svédországról.

 

Az írónő híresen szerette szülőföldjét, miután Nobel-díjat kapott, visszavásárolta családja egykori házát, és itt élt haláláig. A Nils Holgersson felkérésre íródott, és gyakorlatilag egy gyerekeknek szánt földrajzkönyvnek készült. Nils útja során valóban érinti Svédország összes fontos tájegységét, városait, betekintést enged ezek történelmébe, mesél természeti kincseiről, az iparról, emberekről, legendákról. Lagerlöf mindenestül belesűríti Svédországot ebbe a mesébe, és sorait átfűti az őszinte hazaszeretet.

És számomra ebben rejlik ennek a műnek a legnagyobb ereje, hogy egyszerre szól minden gyerekhez, minden emberhez, és mutatja meg, mit jelent jó embernek lenni, és egyszerre Svédország dicsérete, de úgy hogy nem tolakodó, nem pátoszos, egyszerűen csak mesél. Szívből.

 

Nem mondhatnám, hogy nagy ismerője vagyok a skandináv irodalomnak, de benyomásokat szereztem már, és mindig szembetűnő egyfajta komor melankólikus hangulat, az élet és halál állandó jelenléte, a fény és a sötét éles váltakozása. S bár meséről van szó, ezektől Nils Holgersson története sem mentes, bár természetesen nem olyan erőteljes, húsbavágó módon, mint azt felnőtteknek szóló irodalmi alkotásokban tetten érhetjük. A veleje azonban ott van. Az északi táj rövid nyarai, a hosszú telek, végtelen éjszakák, az ember és a természet szoros egymásrautaltsága. Azok a népek, akik így ki vannak téve a természet erejének, mindig jobban tisztelik azt. Nem véletlen, hogy Svédország - karöltve a többi skandináv országgal - élen járnak a természetvédelemben, és az sem, hogy a svédeknél külön rendelkezés szól arról, hogy a természethez mindenkinek egyenlő joga van. És mennek is, ha esik, ha fúj, mert ugyebár nincs rossz idő, csak rossz öltözet. De ez a kitettség szüli az egyszerűségre, a kis dolgokkal való megelégedettségre (a svéd lagom “pont jó/megfelelő” kifejezés egyfajta életfilozófia) való törekvést is, ahogy talán a dán hygge is ebben gyökerezik. Ahol hónapokra eltűnik a fény, ott meg kell találni az öröm apró forrásait, ott meg kell tanulni azt, mi az épp elég. Meg kell tanulni közösségben élni és gondolkodni, és ez a közösség nem csak a szomszédság, a családi és baráti kör, de ember és természet közössége is. Ha az ember kézbe veszi a Nils Holgerssont, megláthatja mindezt, mert Lagerlöf nem csak kalandokat, nem csak tájakat ír le, hanem mesél a természet farkastörvényeiről, életről és halálról, a közösség erejéről, de még arról is, milyen fontos a könyvek adta tudományokon túl megtanulni a mesterségekhez, barkácsoláshoz szükséges alapvető gyakorlati tudást (ugye-ugye a skandináv bútorok). Mindeközben pedig ott a varázslat is, hisz ebben a világban a rossz gyerekeket törpék varázsolják el, óriások vájják a völgyeket, formázzák a hegyeket, és a folyók versenyezve torkolltak a tengerbe.

 

Talán a fentiekből is látszik, hogy Lagerlöf ifjúsági regénye nem csupán egy vásott kisfiú kalandos, tanulságos története, hanem tisztelgés és vallomás az írónő szülőföldje felé. Nilsen és a vadludakon kívül itt Svédország a harmadik főszereplő, és ahogy Nils is hol hibázik, hol leleményes, vagy komisz, míg máskor hősies, úgy Svédország is mindig más, olykor bőkezű, kincseket rejtő, máskor zordul teszi próbára lakóit; az emberek jók is, rosszak is, lusták is, szorgosak is. A Nils Holgersson csodálatos utazása ha felnőttként tanulsággal szolgálhat, akkor azt talán így foglalhatnám össze: szeretni az országot, ahova születtünk, azt jelenti, hogy képesek vagyunk madártávlatból letekintve, a maga teljességében nézni, a hibáival együtt is.