Március 15-én minden évben megemlékezünk ’48-as hőseinkről, a forradalomban és szabadságharcban tanúsított vitéz helytállásukról. Én sem teszek most másképp, azonban nem kifejezettem a márciusi és azt követő eseményekről szeretnék írni, hanem egy igazi irodalmi csemegével készülök nektek.
Nagyjából két éve botlottam bele Arany János és Petőfi Sándor levelezésébe. Eleinte nem terveztem, hogy elolvasom, mert, míg Arany verseit kedveltem diákként, Petőfivel többnyire hadilábon álltam. Aztán csak rávettem magam, és a legkevésbé sem bántam meg, sőt, nektek is ajánlom, hogy szemezgessetek ezekből a levelekből, mert sokkal többet fog adni, mint bármelyik irodalomkönyvbe írt száraz életrajz.
Arany és Petőfi barátsága, olyan pontja a magyar irodalomtörténetnek, amiről talán mindannyian hallottunk. Legalább annyira gyakran emlegetett páros, mint később Karinthy és Kosztolányi kettőse. Szinte elválaszthatatlanok egymástól, ha Petőfi szóba kerül, biztosan rövidesen felmerül Arany neve, és fordítva. De a tankönyvek általában itt ki is merülnek, esetleg lejegyzik a két nagy költő találkozásait, a műveikben a másikra tett utalásait, és ezzel vége.
Bevallom, emiatt sosem tudtam meglátni az embert a nagy írók, költők és más művészek portréi mögött, mert ezekből az adatokkal teletűzdelt életrajzokból nagyon hiányzott egy fontos dolog: a lélek.
A magyar irodalom legendás barátsága
1847 februárjában Petőfi levelet írt Aranynak, melyben gratulált a Toldiért nyert pályadíjhoz. Verset is rögtönöz a nagyszalontai költő társnak, melyben egyből a lelkét ajánlja oda.
„TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre! …
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.”
Ettől kezdve sűrű levélváltások követik egymást, egészen 1849 júliusáig. Miközben soraikat olvassuk, kirajzolódik előttünk két igen különböző személyiség, de nem csak ők válnak emberközelibbé, hanem maga a kor is, amelyben éltek.
Petőfi Sándor, a mindig forrongó lelkű, szenvedélyes ifjú, aki ekkorra már megírta életművének nagyrészét, és igencsak eseménydús éveket tudhat maga mögött, miközben a pesti művész világban igyekszik megvetni a lábát, és megélni írói munkából – néha tényleg egyik napról a másikra él, azonban erről is, mint sok egyébről, szellemesen és őszintén nyilatkozik.
„… én igénytelen ember vagyok, s ezzel is beérem, s ha éhen veszek is, megélek holtom napjáig, azon túl pedig nem szoktam aggódni sorsom felől… a temetési költségekről gondoskodjék más.”
Arany János ellenben ekkor már harmincéves férj és családapa, emellett – bár már elismert költő – tele van önbizalomhiánnyal, sokkal nyugodtabb, szemérmesebb jellem.
Illyés Gyula így ír a Petőfiről szóló könyvében: „A magyar irodalom legszebb férfibarátsága kezdődik. Regény sem ábrázolt még úgy önfeláldozást, önzetlenséget, mint amilyen e két ember egymásnak s egymásról rótt írásában felénk árad. Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi egymás iránt való vonzalmáról”
Számomra az egyik legmegindítóbb része ezeknek a leveleknek az, ahogy Petőfi folyton bátorítja és terelgetni Aranyt, aki láthatóan esetlenül mozog az üzlet és a kiadók világában, ráadásul érezhetően nincs tisztában saját nagyságával. Petőfi számára pedig mintaként szolgál Arany, férjként és családapaként, és talán ő az, aki némileg képes megzabolázni az ifjú költőtársat – már ha ez egyáltalán lehetséges.
Amellett, hogy a leveleket olvasva megismerhetjük odaadó barátságukat, azét is érdemes szemezgetnük belőlük, mert teli vannak szellemes megszólításokkal, játékos bekezdésekkel. Többnyire Petőfi a kezdeményező, de Arany lelkesen követi barátja bolondozását, ebből pedig sokszor nagyon derűs sorok születnek. Nekem személyes kedvenceim pl. a „Szerelmetes fa-Jankóm!” és a „My Dear Dzsenkó!”, vagy Aranytól a „Hazánk östökös-csellagja, Nagyrabecsült barátom!”, vagy egy hosszabb záró bekezdés, melyet Petőfi esküvője után ír, aki ezután egy ideig nem ad hírt magáról.
„Írtál már eleget, és jogosan követelsz egy kis szünidőt a szerelem karjai közt. Hanem nekem válaszolj, mert különben előtalállak, megfojtlak – csókjaimmal. Barátod. Arany János.”
Mint fentebb írtam, ezek a levelezések nem csupán két nagy költőnk életébe engedek betekintést, hanem általuk a korba is, amelyben éltek. Feltörekvő íróként különösen izgalmasnak találtam azokat a részeket, amikor az éppen megjelenő köteteik kiadási procedúráiról értekeznek, vagy épp azokról a kiegészítő tevékenységekről, melyekkel pénzt igyekezenek szerezni (pl. fordítások). Soraikból kitűnik, hogy a könyvkiadás és minden írók elé gördített kihívás korántsem a mi korunk találmánya.
Mindezek mellett természetesen bepillantást nyerhetünk a hétköznapokba is. Pletykák, konfliktusok rajzolódnak ki előttünk, többször említésre kerülnek olyan nevek, mint Jókai Mór, sőt Vörösmarty Mihály is. Eközben lassacskán közelítünk a forradalomhoz, és a szeretetteljes, sziporkázó sorok között egyre erőteljesebben jelenik meg a politika, különösen Petőfi részéről. Ő elsők között csatlakozik a forradalomhoz, bátran vállalja a szabadságharcban a legnagyobb veszélyt, ezzel megpecsételve a sorsát.
***
Ha tehetitek, mindenképp szemezgessetek ezekből a levelekből, mert irodalmilag és emberileg is maradandó élményt nyújtanak. Ha a végére értetek, biztosan máskét tekintetek majd e két nagy költőre, és előre bocsátom, hogy kedvet kaptok majd néhány művükhöz.
A levelezést a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján is megtaláljátok, az alábbi linken:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése