A történet lelke - avagy beszéljünk a dramaturgiáról

 

Ha valaki történetírásra adja a fejét, legyen az epika, dráma, vagy forgatókönyv, előbb-utóbb biztosan találkozik a dramaturgia szóval.

 

Na de mi is ez pontosan?

 

Ha rákeresünk a neten, vagy felütünk egy lexikont, általában annyit kapunk, hogy ez valami olyasmi, ami szorosan kapcsolódik a cselekményvezetéshez, ha film vagy színház témában kutakodunk, akkor ennél többet is kaphatunk, de megeshet, hogy elveszünk az információk között, mert a fogalom maga kissé megfoghatatlan, túlságosan szerteágazó, és mindenki kicsit másként közelíti meg.

Másrészt az is előfordulhat, hogy sosem érzünk késztetést utánajárni ennek a rejtélynek, és azt gondoljuk, anélkül is boldogulhatunk az írói lét ingoványában, hogy nem ismerkedünk meg vele.

 

Pedig a dramaturgia minden történet lelke, esszenciája.

 

A továbbiakban hadd engedtessék meg nekem, hogy mindenféle forrás idézése nélkül írjak erről a témáról. Ez nem jelenti azt, hogy kontár módon okoskodni próbálok, egyszerűen csak korábbi tanulmányaimra és saját tapasztalataimra hagyatkozom.

Három éven át tanultam filmkészítést, és bár az alapszakon nem volt specializáció, nekem egyértelműen a dramaturgiai és írói vonal feküdt, amit nem csak én, de a tanáraim is így láttak. Ha három év után nem ábrándulok ki a filmművészet világából, ma valószínűleg filmdramaturg lennék, na de ez hosszú történet. Mindenesetre ezzel talán meggyőztem kissé a kedves, feltehetően szkeptikus olvasót, hogy nem teljesen beszélek majd a levegőbe.

 

Kezdjük is az elején.

Mint említettem, a dramaturgia meghatározásával az a probléma, hogy laikus szemmel többnyire ködösnek tűnhet, és hajlamosak vagyunk aztán mindenfélét belemagyarázni, és téves következtetéseket levonni. Én sem fogok egy általános definíciót megfogalmazni – legalábbis nem az esszém elején –, inkább veled együtt kedves olvasóm, próbálom megfejteni a rejtélyt.

 

 

Tulajdonképpen közel sem kell nagy dolgokra gondolni, a megoldás előttünk van, csak néhányan nem vagyunk tudatában, ezért nem vagyunk képesek kiaknázni a lehetőségeit. Kicsit fentebb azt állítottam, hogy a dramaturgia minden történet lelke. Mit is jelent ez?

 

Arról van szó, hogy amikor nekikezdek egy történet megírásának, akkor mindent, amit abban felvonultatok – szereplők, tájak, leírások, dialógusok, helyszínek, idővonal, elbeszélői mód, stilisztika stb.stb. – a cselekmény és különösen a végkifejlet szolgálatába állítok. Ez film és színház terén abban is egészül ki, hogy dramaturgként oda kell figyelnem a díszletre, a szereplők kinézetére, a színészijátékra, film esetén pedig a kép megkomponálására is. És ezzel természetesen nem soroltam fel mindent, de talán ebből is látszik, hogy a dramaturg feladata talán a legösszetettebb, neki az összes területen jelen kell lennie, hiszen egy történetben semmi sem történhet ok nélkül.

 

A „csehovi puska”

 

Anton Pavlovics Csehov nagyságának egyik alapja volt pontos dramaturgia érzéke. Darabjait nagyon tudatosan szerkesztette meg, és talán mindannyian hallottunk már a bizonyos „csehovi puska” elvről. Itt arról van szó, hogy ha egy darab első felvonásában akár csak egy pillanatra is feltűnik egy puska, annak a darab végéig el kell sülnie. Ha ez nem történik meg a puskának nincs helye a történetben.

Ezt a tudatosságot kell alkalmaznunk, akár regényt, drámát vagy filmet írunk. Sosem tehetünk bele olyasmit a történetünkbe, ami nem gördíti előrébb a cselekményt a tetőpont, a végkifejlet felé. Ha ilyen figyelmességgel állunk a készülő műhöz, akkor sokkal könnyebben kerülhetjük el a logikai buktatókat, és a végén nem hagyunk hiányérzetet, elégedetlenséget az olvasóban.

 

Hadd hozzak egy példát.

 

A leíró részek (tájleírás, bármi egyéb helyszín leírására gondolok) igen sarkalatos pontok. Az olvasók egy része odavan érte, másokat a hideg ráz, amikor oldalakon át a fűszálakon megcsillanó narancsos napsugarakról kell olvasniuk. Mit tegyen hát szerencsétlen író, akinek leghőbb vágya, minden könyvkedvelő szívét megnyerni?

Nos, semmiképp ne az olvasóktól várja a megoldást, legalábbis ne úgy, ahogy elsőre gondolja.

Vagyis: Legyen kétoldalas naplemente, vagy írjunk annyit, hogy „Lement a nap.” ?

Amennyiben, a naplemente hosszas leírásának szerepe van, mondjuk egy drámai fordulat felvezetőjeként szolgál – ismerjük, amikor kapunk egy kellemes idilli képet, aztán BUMM! –, olyankor helye lehet a cselekményben. Akkor is elfér, ha ez valamiképp szimbolikus jelentőséggel bír. Pl. Főhősünk élete fordulópontra jutott, az alkony pedig remekül jelképezheti a közelgő változásokat. Elmúlik valami, hogy aztán elkezdődhessen valami más. Persze ezek leegyszerűsített példák, de talán érthető, mire akarok kilyukadni.

Viszont ha a naplementét csupán azért akarom beleírni, hogy megmutassam, milyen változatos szóképeket tudok használni, és csűrni a mondatokat, akkor hibát követek el, hiszen öncélúvá válok, ripacskodok, giccses leszek.

Az igényes olvasó, értékelni fogja azokat a leíró részeket, melyek hozzátesznek a nagy egészhez és mögöttes tartalommal szolgálnak, a felesleges mondathalmozástól azonban valószínűleg kitépik a hajukat. (Abba most nem mennék bele, hogy mindehhez, hogyan járulnak hozzá a különféle korszakok, irányzatok, lásd: nagy orosz regények, romantikus irodalom stb. Annak a terjengősségnek megvolt az oka, de erről lesz majd szó egy bizonyos mű kapcsán.)

 

Menjünk is tovább, mert ha azt hittük, ezzel már mindent tudunk, sajnos tévedünk.

 

Annakidején forgatókönyvírás órákon sokat foglalkoztunk a történetvezetéssel, emlékszem, álmomból felkeltve is tudtam már a sokszor felrajzolt ábrát, ami a cselekmény során bekövetkező plot pointokat (fordulópontok) jelölte, ezek felvezetését, levezetését, valamint azt az ívet, ahogy ezek a végső nagy katartikus fordulópontig visznek.

Mint már említettem, minden, amit leírok, az arra szolgál, hogy elvezessen a végkifejletig, aminek ez által világossá kell válnia. Bereményi tanár úr ezt nagyjából így fogalmazta meg az órákon: Egy végkifejlet akkor jó, ha a néző/olvasó a végén azt mondja: „Tudtam, hogy ez lesz, csak azt nem, hogy így!”

Azaz, ha jól alkalmazom a dramaturgiát, pontosan építkezek, akkor a történet nagy fordulópontja nem lesz légből kapott, hanem nagyon is logikus, és még ha meg is lepjük vele az olvasót, akkor is el fogja ismerni, hogy ez bizony nem történhetett másképp, visszatekintve minden jel erre mutatott (némelyekben talán össze is áll időközben a kép). Ha a dramaturgia rosszul működik, akkor az olvasó/néző meglehet értetlenül áll majd előtte, és válaszokat keres, de nem találja majd meg őket – néhányat biztosan nem.

Márpedig az olvasót nem hagyhatjuk kétségek között, vezetnünk kell őt. És ha beígérünk neki valamit, akkor azt be is kell váltanunk. Máskülönben kedves olvasónk jogosan kérhet számon bennünket. Ha puska van a történetben, süljön el.

 

 

Látom már, hogy olyan témába vájtam a fejszémet /tollamat/, melyet lehetetlenég néhány sorban összefoglalni, és kicsit úgy érzem, ennyi oldal után is még éppen csak kapizsgáljuk, miről is van szó. Így végezetül egyetlen rövid gondolatot osztanék meg. Később pedig meg visszatérek a blogon erre a témára.

 

Talán felmerül a kérdés, mennyire tanulható ez az egész. Nos, a magamrészéről úgy hiszem, hogy bár a dramaturgia tanulható, hiszen épül bizonyos szabályrendszerekre, a hozzá való érzék (tehetség) elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember művészileg értékes alkotást hozzon létre. Ugyebár megtanulhatok klarinétozni, de ha nincs tehetségem, legfeljebb hobbizenész lehetek, nem klarinétművész. A dramaturgia ráadásul professzionális szinten űzve, magas műveltséget is igényel, ezért semmiképp sem tanulható meg néhány hét vagy hónap alatt, hanem hosszú évek alatt fejlődik, tökéletesedik. Akiben azonban nagy az elhivatottság, azt ezzel biztosan nem rettentem el.

 

Köszönöm annak, aki végigolvasott, remélem, tudtam némi útmutatóval szolgálni, és talán nem untattam nagyon a kedves idetévedőt.