Elindul a "Kosztolányi Projekt"

 

Ezúttal egy személyesebb írással készültem nektek, amellyel szeretném elindítani a blog következő hosszútávú sorozatát, a Kosztolányi Projektet.  

 

Kosztolányi Dezső munkásságába nagyjából öt éve szerettem bele, amikor elhatározva, hogy jobban megismerkedem néhány addig elhanyagolt klasszikus művel, kezembe veszem az Esti Kornélt. Ekkor még sejtelmem sem volt, mit indít majd el bennem ez a mű.

Esti Kornél személye és történetei teljesen levettek a lábamról, úgy éreztem, épp egy ilyen figurára volt szükségem az irodalom berkein belül, tudtam vele azonosulni, közben új színt is mutatott, szerettem, gyűlöltem, megnevettetett, elgondolkodtatott. Ezekután nem is volt kérdés, hogy jóban leszünk Didével.

 

És nem csalódtam később sem. Ha van író, akit töretlenül a kedvencemnek, sőt példaképnek tudok tartani, az Kosztolányi Dezső.

 

Ebben a bejegyzésben nem szándékozom belemenni munkásságának vagy személyének az elemzésébe, arra ott lesz az egész projekt, de röviden igyekszem összefoglalni, miért tisztelem annyira, és ajánlom neked is, kedves olvasó, hogy elmélyedj életművében.

 

Kosztolányi Dezső a Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja, aki a drámát leszámítva minden műfajban maradandót és kiemelkedőt alkotott. Kiváló költő, regényíró, novellista, esszéista, emellett fontos megemlíteni a magyar nyelv védelméért tett fontos törekvéseit is. Én magam is nehezen tudnám megmondani, mely műveit szeretem legjobban, talán a novellái és esszéi állnak legközelebb hozzám, ez viszont nem jelenti azt, hogy a regényeit, verseit kevésbé tudnám méltatni.

Röviden három pontokba sorolva tudnám összefoglalni, mi is az, ami különösen megragad az alkotásaiban.

 

- A nyelv használata: Mint fentebb írtam, Kosztolányinak híresek voltak azok a törekvései, írásai, melyek hangsúlyozták a magyar nyelv védelmének fontosságát. Számos esszéje szól erről, amik tanulságos és érdekes olvasmányok bárki számára, akiket érdekel az irodalom, főleg ha írással is kacérkodnak. Dide pedig hű ehhez a misszióhoz, mert nagy gonddal nyúl a magyar nyelvhez, írásait már emiatt is érdemes olvasni, sőt, vele kapcsolatban többször elhangzik, hogy művei sokkal inkább nyelv, mint történet központúak. Hogy ez igaz-e, arra talán választ kapunk a projekt során.

 

- Lélektan: Ha valaki a kezébe vett már Kosztolányi regényt vagy olvasott novellákat, bizonyára észrevette, hogy – mint fentebb utaltam rá – a történet maga sohasem hangsúlyos. Azaz ne várjuk pörgős cselekményt, érdekfeszítő kalandregényt, mert ezekben a művekben inkább a lélek mélyére hatolunk. Akár a Pacsirta, Aranysárkány vagy az Édes Anna című regényeket nézzük, mindre igaz, hogy komoly pszichológiai témákat boncolgat bennük, ráadásul olyan témákhoz nyúl, amikről most sem beszélünk szívesen, mert kényelmetlenek, vagy egyenesen szégyellnivalóak.

Kosztolányi azonban nem tétlenkedett, kegyetlen őszinteséggel boncolgatja az emberi lelket, és szembesít tökéletlenségünkkel, múlandóságunkkal.

 

- Letisztultság: Kosztolányi ritkán nyúlt speciális témákhoz, történeteit többnyire a hétköznapok drámái szülik, néha már-már egészen bagatell apróságok. Ezek azonban épp előnyére szolgálnak a műveknek, mert az olvasó nem veszik el a részletekben, hanem figyelmét a már fent említett mély lélektanra, a nyelvijátékokra fordíthatja, emellett pedig jelentéktelen bölcselkedések helyett egyetemesebb mondanivalókkal szembesülhet.

 

Ez lenne az a három fontos pont, melyeket röviden szerettem volna megemlíteni, és amiket biztosan megvizsgálok majd az egyes alkotások tükrében sok egyéb szempont mellett.

 

 

Ha az ember arra adja a fejét, hogy jobban megismeri Kosztolányi Dezső munkásságát, nem érdemes elmenni a személye mellett sem. A ’20-as ’30-as évek pesti irodalmi életben betöltött szerepe, Karinthy Frigyessel való legendás barátsága, vagy épp Ady Endrével való rivalizálása, magánélete és főképp a minden művét átható halálfélelem és halálra való készülés is olyan témák, amikről érdemes többször szót ejteni.

 

 

Ebből a néhány sorból talán már érezhető, mennyire gazdag és sokszínű életműről van szó. Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki arra adja a fejét, hogy elsőtől az utolsó betűig végig olvassa azt. Én magam erre vállalkoztam, és úgy döntöttem, erről az útról a blogon is beszámolok majd. Ez lesz hát a Kosztolányi Projekt, mely terveim szerint egészen addig tart majd, míg az utolsó művét el nem olvasom.

Remélem, sokan velem tartotok majd, és sikerül együtt jobban megismernünk ezeket a nagyszerű alkotásokat és a mögöttük megbúvó embert.

 

A történet lelke - avagy beszéljünk a dramaturgiáról

 

Ha valaki történetírásra adja a fejét, legyen az epika, dráma, vagy forgatókönyv, előbb-utóbb biztosan találkozik a dramaturgia szóval.

 

Na de mi is ez pontosan?

 

Ha rákeresünk a neten, vagy felütünk egy lexikont, általában annyit kapunk, hogy ez valami olyasmi, ami szorosan kapcsolódik a cselekményvezetéshez, ha film vagy színház témában kutakodunk, akkor ennél többet is kaphatunk, de megeshet, hogy elveszünk az információk között, mert a fogalom maga kissé megfoghatatlan, túlságosan szerteágazó, és mindenki kicsit másként közelíti meg.

Másrészt az is előfordulhat, hogy sosem érzünk késztetést utánajárni ennek a rejtélynek, és azt gondoljuk, anélkül is boldogulhatunk az írói lét ingoványában, hogy nem ismerkedünk meg vele.

 

Pedig a dramaturgia minden történet lelke, esszenciája.

 

A továbbiakban hadd engedtessék meg nekem, hogy mindenféle forrás idézése nélkül írjak erről a témáról. Ez nem jelenti azt, hogy kontár módon okoskodni próbálok, egyszerűen csak korábbi tanulmányaimra és saját tapasztalataimra hagyatkozom.

Három éven át tanultam filmkészítést, és bár az alapszakon nem volt specializáció, nekem egyértelműen a dramaturgiai és írói vonal feküdt, amit nem csak én, de a tanáraim is így láttak. Ha három év után nem ábrándulok ki a filmművészet világából, ma valószínűleg filmdramaturg lennék, na de ez hosszú történet. Mindenesetre ezzel talán meggyőztem kissé a kedves, feltehetően szkeptikus olvasót, hogy nem teljesen beszélek majd a levegőbe.

 

Kezdjük is az elején.

Mint említettem, a dramaturgia meghatározásával az a probléma, hogy laikus szemmel többnyire ködösnek tűnhet, és hajlamosak vagyunk aztán mindenfélét belemagyarázni, és téves következtetéseket levonni. Én sem fogok egy általános definíciót megfogalmazni – legalábbis nem az esszém elején –, inkább veled együtt kedves olvasóm, próbálom megfejteni a rejtélyt.

 

 

Tulajdonképpen közel sem kell nagy dolgokra gondolni, a megoldás előttünk van, csak néhányan nem vagyunk tudatában, ezért nem vagyunk képesek kiaknázni a lehetőségeit. Kicsit fentebb azt állítottam, hogy a dramaturgia minden történet lelke. Mit is jelent ez?

 

Arról van szó, hogy amikor nekikezdek egy történet megírásának, akkor mindent, amit abban felvonultatok – szereplők, tájak, leírások, dialógusok, helyszínek, idővonal, elbeszélői mód, stilisztika stb.stb. – a cselekmény és különösen a végkifejlet szolgálatába állítok. Ez film és színház terén abban is egészül ki, hogy dramaturgként oda kell figyelnem a díszletre, a szereplők kinézetére, a színészijátékra, film esetén pedig a kép megkomponálására is. És ezzel természetesen nem soroltam fel mindent, de talán ebből is látszik, hogy a dramaturg feladata talán a legösszetettebb, neki az összes területen jelen kell lennie, hiszen egy történetben semmi sem történhet ok nélkül.

 

A „csehovi puska”

 

Anton Pavlovics Csehov nagyságának egyik alapja volt pontos dramaturgia érzéke. Darabjait nagyon tudatosan szerkesztette meg, és talán mindannyian hallottunk már a bizonyos „csehovi puska” elvről. Itt arról van szó, hogy ha egy darab első felvonásában akár csak egy pillanatra is feltűnik egy puska, annak a darab végéig el kell sülnie. Ha ez nem történik meg a puskának nincs helye a történetben.

Ezt a tudatosságot kell alkalmaznunk, akár regényt, drámát vagy filmet írunk. Sosem tehetünk bele olyasmit a történetünkbe, ami nem gördíti előrébb a cselekményt a tetőpont, a végkifejlet felé. Ha ilyen figyelmességgel állunk a készülő műhöz, akkor sokkal könnyebben kerülhetjük el a logikai buktatókat, és a végén nem hagyunk hiányérzetet, elégedetlenséget az olvasóban.

 

Hadd hozzak egy példát.

 

A leíró részek (tájleírás, bármi egyéb helyszín leírására gondolok) igen sarkalatos pontok. Az olvasók egy része odavan érte, másokat a hideg ráz, amikor oldalakon át a fűszálakon megcsillanó narancsos napsugarakról kell olvasniuk. Mit tegyen hát szerencsétlen író, akinek leghőbb vágya, minden könyvkedvelő szívét megnyerni?

Nos, semmiképp ne az olvasóktól várja a megoldást, legalábbis ne úgy, ahogy elsőre gondolja.

Vagyis: Legyen kétoldalas naplemente, vagy írjunk annyit, hogy „Lement a nap.” ?

Amennyiben, a naplemente hosszas leírásának szerepe van, mondjuk egy drámai fordulat felvezetőjeként szolgál – ismerjük, amikor kapunk egy kellemes idilli képet, aztán BUMM! –, olyankor helye lehet a cselekményben. Akkor is elfér, ha ez valamiképp szimbolikus jelentőséggel bír. Pl. Főhősünk élete fordulópontra jutott, az alkony pedig remekül jelképezheti a közelgő változásokat. Elmúlik valami, hogy aztán elkezdődhessen valami más. Persze ezek leegyszerűsített példák, de talán érthető, mire akarok kilyukadni.

Viszont ha a naplementét csupán azért akarom beleírni, hogy megmutassam, milyen változatos szóképeket tudok használni, és csűrni a mondatokat, akkor hibát követek el, hiszen öncélúvá válok, ripacskodok, giccses leszek.

Az igényes olvasó, értékelni fogja azokat a leíró részeket, melyek hozzátesznek a nagy egészhez és mögöttes tartalommal szolgálnak, a felesleges mondathalmozástól azonban valószínűleg kitépik a hajukat. (Abba most nem mennék bele, hogy mindehhez, hogyan járulnak hozzá a különféle korszakok, irányzatok, lásd: nagy orosz regények, romantikus irodalom stb. Annak a terjengősségnek megvolt az oka, de erről lesz majd szó egy bizonyos mű kapcsán.)

 

Menjünk is tovább, mert ha azt hittük, ezzel már mindent tudunk, sajnos tévedünk.

 

Annakidején forgatókönyvírás órákon sokat foglalkoztunk a történetvezetéssel, emlékszem, álmomból felkeltve is tudtam már a sokszor felrajzolt ábrát, ami a cselekmény során bekövetkező plot pointokat (fordulópontok) jelölte, ezek felvezetését, levezetését, valamint azt az ívet, ahogy ezek a végső nagy katartikus fordulópontig visznek.

Mint már említettem, minden, amit leírok, az arra szolgál, hogy elvezessen a végkifejletig, aminek ez által világossá kell válnia. Bereményi tanár úr ezt nagyjából így fogalmazta meg az órákon: Egy végkifejlet akkor jó, ha a néző/olvasó a végén azt mondja: „Tudtam, hogy ez lesz, csak azt nem, hogy így!”

Azaz, ha jól alkalmazom a dramaturgiát, pontosan építkezek, akkor a történet nagy fordulópontja nem lesz légből kapott, hanem nagyon is logikus, és még ha meg is lepjük vele az olvasót, akkor is el fogja ismerni, hogy ez bizony nem történhetett másképp, visszatekintve minden jel erre mutatott (némelyekben talán össze is áll időközben a kép). Ha a dramaturgia rosszul működik, akkor az olvasó/néző meglehet értetlenül áll majd előtte, és válaszokat keres, de nem találja majd meg őket – néhányat biztosan nem.

Márpedig az olvasót nem hagyhatjuk kétségek között, vezetnünk kell őt. És ha beígérünk neki valamit, akkor azt be is kell váltanunk. Máskülönben kedves olvasónk jogosan kérhet számon bennünket. Ha puska van a történetben, süljön el.

 

 

Látom már, hogy olyan témába vájtam a fejszémet /tollamat/, melyet lehetetlenég néhány sorban összefoglalni, és kicsit úgy érzem, ennyi oldal után is még éppen csak kapizsgáljuk, miről is van szó. Így végezetül egyetlen rövid gondolatot osztanék meg. Később pedig meg visszatérek a blogon erre a témára.

 

Talán felmerül a kérdés, mennyire tanulható ez az egész. Nos, a magamrészéről úgy hiszem, hogy bár a dramaturgia tanulható, hiszen épül bizonyos szabályrendszerekre, a hozzá való érzék (tehetség) elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember művészileg értékes alkotást hozzon létre. Ugyebár megtanulhatok klarinétozni, de ha nincs tehetségem, legfeljebb hobbizenész lehetek, nem klarinétművész. A dramaturgia ráadásul professzionális szinten űzve, magas műveltséget is igényel, ezért semmiképp sem tanulható meg néhány hét vagy hónap alatt, hanem hosszú évek alatt fejlődik, tökéletesedik. Akiben azonban nagy az elhivatottság, azt ezzel biztosan nem rettentem el.

 

Köszönöm annak, aki végigolvasott, remélem, tudtam némi útmutatóval szolgálni, és talán nem untattam nagyon a kedves idetévedőt.

 

Egy legendás barátság

 

Március 15-én minden évben megemlékezünk ’48-as hőseinkről, a forradalomban és szabadságharcban tanúsított vitéz helytállásukról. Én sem teszek most másképp, azonban nem kifejezettem a márciusi és azt követő eseményekről szeretnék írni, hanem egy igazi irodalmi csemegével készülök nektek.

Nagyjából két éve botlottam bele Arany János és Petőfi Sándor levelezésébe. Eleinte nem terveztem, hogy elolvasom, mert, míg Arany verseit kedveltem diákként, Petőfivel többnyire hadilábon álltam. Aztán csak rávettem magam, és a legkevésbé sem bántam meg, sőt, nektek is ajánlom, hogy szemezgessetek ezekből a levelekből, mert sokkal többet fog adni, mint bármelyik irodalomkönyvbe írt száraz életrajz.

 

Arany és Petőfi barátsága, olyan pontja a magyar irodalomtörténetnek, amiről talán mindannyian hallottunk. Legalább annyira gyakran emlegetett páros, mint később Karinthy és Kosztolányi kettőse. Szinte elválaszthatatlanok egymástól, ha Petőfi szóba kerül, biztosan rövidesen felmerül Arany neve, és fordítva. De a tankönyvek általában itt ki is merülnek, esetleg lejegyzik a két nagy költő találkozásait, a műveikben a másikra tett utalásait, és ezzel vége.

Bevallom, emiatt sosem tudtam meglátni az embert a nagy írók, költők és más művészek portréi mögött, mert ezekből az adatokkal teletűzdelt életrajzokból nagyon hiányzott egy fontos dolog: a lélek.

 

A magyar irodalom legendás barátsága

1847 februárjában Petőfi levelet írt Aranynak, melyben gratulált a Toldiért nyert pályadíjhoz. Verset is rögtönöz a nagyszalontai költő társnak, melyben egyből a lelkét ajánlja oda.

 

„TOLDI írójához elküldöm lelkemet

Meleg kézfogásra, forró ölelésre! …

Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,

S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.”

 

 Ettől kezdve sűrű levélváltások követik egymást, egészen 1849 júliusáig. Miközben soraikat olvassuk, kirajzolódik előttünk két igen különböző személyiség, de nem csak ők válnak emberközelibbé, hanem maga a kor is, amelyben éltek.

Petőfi Sándor, a mindig forrongó lelkű, szenvedélyes ifjú, aki ekkorra már megírta életművének nagyrészét, és igencsak eseménydús éveket tudhat maga mögött, miközben a pesti művész világban igyekszik megvetni a lábát, és megélni írói munkából – néha tényleg egyik napról a másikra él, azonban erről is, mint sok egyébről, szellemesen és őszintén nyilatkozik.

„… én igénytelen ember vagyok, s ezzel is beérem, s ha éhen veszek is, megélek holtom napjáig, azon túl pedig nem szoktam aggódni sorsom felől… a temetési költségekről gondoskodjék más.”

Arany János ellenben ekkor már harmincéves férj és családapa, emellett – bár már elismert költő – tele van önbizalomhiánnyal, sokkal nyugodtabb, szemérmesebb jellem.

 

Illyés Gyula így ír a Petőfiről szóló könyvében: „A magyar irodalom legszebb férfibarátsága kezdődik. Regény sem ábrázolt még úgy önfeláldozást, önzetlenséget, mint amilyen e két ember egymásnak s egymásról rótt írásában felénk árad. Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi egymás iránt való vonzalmáról”

Számomra az egyik legmegindítóbb része ezeknek a leveleknek az, ahogy Petőfi folyton bátorítja és terelgetni Aranyt, aki láthatóan esetlenül mozog az üzlet és a kiadók világában, ráadásul érezhetően nincs tisztában saját nagyságával. Petőfi számára pedig mintaként szolgál Arany, férjként és családapaként, és talán ő az, aki némileg képes megzabolázni az ifjú költőtársat – már ha ez egyáltalán lehetséges.

 

Amellett, hogy a leveleket olvasva megismerhetjük odaadó barátságukat, azét is érdemes szemezgetnük belőlük, mert teli vannak szellemes megszólításokkal, játékos bekezdésekkel. Többnyire Petőfi a kezdeményező, de Arany lelkesen követi barátja bolondozását, ebből pedig sokszor nagyon derűs sorok születnek. Nekem személyes kedvenceim pl. a „Szerelmetes fa-Jankóm!” és a „My Dear Dzsenkó!”, vagy Aranytól a „Hazánk östökös-csellagja, Nagyrabecsült barátom!”, vagy egy hosszabb záró bekezdés, melyet Petőfi esküvője után ír, aki ezután egy ideig nem ad hírt magáról.

„Írtál már eleget, és jogosan követelsz egy kis szünidőt a szerelem karjai közt. Hanem nekem válaszolj, mert különben előtalállak, megfojtlak – csókjaimmal. Barátod. Arany János.”

 

 

Mint fentebb írtam, ezek a levelezések nem csupán két nagy költőnk életébe engedek betekintést, hanem általuk a korba is, amelyben éltek. Feltörekvő íróként különösen izgalmasnak találtam azokat a részeket, amikor az éppen megjelenő köteteik kiadási procedúráiról értekeznek, vagy épp azokról a kiegészítő tevékenységekről, melyekkel pénzt igyekezenek szerezni (pl. fordítások).  Soraikból kitűnik, hogy a könyvkiadás és minden írók elé gördített kihívás korántsem a mi korunk találmánya.

Mindezek mellett természetesen bepillantást nyerhetünk a hétköznapokba is. Pletykák, konfliktusok rajzolódnak ki előttünk, többször említésre kerülnek olyan nevek, mint Jókai Mór, sőt Vörösmarty Mihály is. Eközben lassacskán közelítünk a forradalomhoz, és a szeretetteljes, sziporkázó sorok között egyre erőteljesebben jelenik meg a politika, különösen Petőfi részéről. Ő elsők között csatlakozik a forradalomhoz, bátran vállalja a szabadságharcban a legnagyobb veszélyt, ezzel megpecsételve a sorsát.

 

***

 

Ha tehetitek, mindenképp szemezgessetek ezekből a levelekből, mert irodalmilag és emberileg is maradandó élményt nyújtanak. Ha a végére értetek, biztosan máskét tekintetek majd e két nagy költőre, és előre bocsátom, hogy kedvet kaptok majd néhány művükhöz.

 

A levelezést a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján is megtaláljátok, az alábbi linken:

https://mek.oszk.hu/06100/06126/html/index.htm