A sínek mentén

Végre egyedül lehettem. Abban a pillanatban semmi másra nem vágytam. A világ körülöttem elcsendesedett, az emberek beszéde morajlássá halkult, és beleveszett a szél zúgásába. Éreztem a tavaszi virágok illatát, ami megtöltötte az alkonyi levegőt, és egy pillanatra békesség járt át. Láttam, ahogy egy fehér madár vitorlázik az égen, aztán megfürdik a pocsolyában, majd tovább repül, át a szögesdrót felett.

A szögesdrót…

Ekkor összerándult a gyomrom. Csak egyetlen pillanatig tartott, de megfeledkeztem róla hol vagyok, hogy aztán még nagyobb erővel vágjon belém a tudat. Egyszerre megéreztem az élet furcsa iróniáját. Vagy ez talán valamiféle csoda, az ok, amiért reménykedhetünk? Nem tudom. Az ilyen kérdésekre lassan kapunk választ.

Lelassítottam a lépteimet – már nem érdekelt, hogy talán lekésem a buszt –, mert tudtam, hogy mindezt soha sem élhetem át többé, és bár fájdalmasan hasít belém az érzés, még nem akarok tőle szabadulni. Sokáig csak a cipőm orrát figyeltem, ahogy felveri a port az úton, aztán a síneket, amik ott futottak mellettem. Ez a sínpár sokszor nem engedte a tekintetem, pedig nem különbözött akármelyik másiktól, amiket életem során már láttam, amiken vonattal végig robogtam. És mégis egészen más volt. Ha utazom, mindig új távlatokat látok, új lehetőségeket, ám azok a vonatok, amik ide gördültek be, nem nyújtottak semmit. Semmit, csak halált.

Miközben egyre közeledtem a kapuhoz, és a táj körülöttem egyre narancsosabb színekben játszott, felsejlett mindaz, amit aznap láttam.

*

A zsinagóga békéje simogatta a lelkemet. (Isten közelsége mindig megnyugtat.) A temető, a sírokra pakolt kőhalmok tiszteletet és nosztalgiát ébresztettek a régi korok iránt. Sokáig nézelődtem ott, magamba akartam szívni valamit a múltból, valami megfoghatatlant és láthatatlant, amitől mégis gazdagabb leszek. 

Aztán felvillant előttem a felirat is. Már annyiszor láttam fényképen, annyiszor olvastam róla. Csakhogy ez is, mint a sínpár, olyasmi volt, amire titkon úgy akartam gondolni, hogy mégsem olyan szörnyű, hogy mégsem azt jelenti, amit. A valóság azonban más. Amikor ott álltam, már nem kapaszkodhattam, a lelkem mélyén lappangó utolsó reményszikrába.

A felismerés arcul csapott. Megtörtént. Persze tudja az ember. Tanulja, olvas róla, megnéz filmeket, de látni a valóságot, egészen más. Az épületek, a kövek még a levegő is a múlt szégyenét és szenvedését árasztotta. Fojtogatott, de csak mentem. Mentem előre. 

Most, ha visszagondolok, ijesztő számadatok, ismeretlen, mégis szívfájdító arcok, falak, amikről lepergett a festék, megviselt cipőhalmok és egyéb holmik, egy kép Radnótiról, egy kőszegi utcakép és a szögesdrótok. Ezek köszönnek vissza, és még valami, amit nem lehet leírni.

*

Ahogy körbenéztem a naplemente egyre ragyogóbb fényében, először a szögesdrótok villantak meg. Behálózták a vidéket, ahogy a pók fonja be sűrűn a szobasarkokat. Nem lehetett kikerülni, a szemem újra meg újra rátalált, mögötte a roskadozó barakkok katonás rendben sorakoztak. Némelyiket lerombolta az idő, vagy a szégyen, vagy a megkésett bűntudat, vagy a gyávaság… Talán csak az utóbbi, talán mindből egy kicsi.

Próbáltam a lelkembe vésni a látványt, mert tudtam, hogy emlékezni akarok. Nehéz lesz, de ezzel tartozom. Hogy miért? Talán, mert megtörténik újra és újra, épp most is, és én nem tehetek semmit. Csak emlékezhetek. Igen. Emlékezek, és emlékeztetek, hogy ne felejtsük el, hogy megmaradjon tanulságnak.