Végre egyedül lehettem. Abban a pillanatban semmi másra nem vágytam. A világ körülöttem elcsendesedett, az emberek beszéde morajlássá halkult, és beleveszett a szél zúgásába. Éreztem a tavaszi virágok illatát, ami megtöltötte az alkonyi levegőt, és egy pillanatra békesség járt át. Láttam, ahogy egy fehér madár vitorlázik az égen, aztán megfürdik a pocsolyában, majd tovább repül, át a szögesdrót felett.
A szögesdrót…
Ekkor összerándult a gyomrom. Csak egyetlen pillanatig tartott, de
megfeledkeztem róla hol vagyok, hogy aztán még nagyobb erővel vágjon belém a
tudat. Egyszerre megéreztem az élet furcsa iróniáját. Vagy ez talán valamiféle
csoda, az ok, amiért reménykedhetünk? Nem tudom. Az ilyen kérdésekre lassan
kapunk választ.
Lelassítottam a lépteimet – már nem érdekelt, hogy talán lekésem a
buszt –, mert tudtam, hogy mindezt soha sem élhetem át többé, és bár
fájdalmasan hasít belém az érzés, még nem akarok tőle szabadulni. Sokáig csak a
cipőm orrát figyeltem, ahogy felveri a port az úton, aztán a síneket, amik ott
futottak mellettem. Ez a sínpár sokszor nem engedte a tekintetem, pedig nem
különbözött akármelyik másiktól, amiket életem során már láttam, amiken
vonattal végig robogtam. És mégis egészen más volt. Ha utazom, mindig új
távlatokat látok, új lehetőségeket, ám azok a vonatok, amik ide gördültek be,
nem nyújtottak semmit. Semmit, csak halált.
Miközben egyre közeledtem a kapuhoz, és a táj körülöttem egyre
narancsosabb színekben játszott, felsejlett mindaz, amit aznap láttam.
*
A zsinagóga békéje simogatta a lelkemet. (Isten közelsége mindig
megnyugtat.) A temető, a sírokra pakolt kőhalmok tiszteletet és nosztalgiát
ébresztettek a régi korok iránt. Sokáig nézelődtem ott, magamba akartam szívni
valamit a múltból, valami megfoghatatlant és láthatatlant, amitől mégis
gazdagabb leszek.
Aztán felvillant előttem a felirat is. Már annyiszor láttam
fényképen, annyiszor olvastam róla. Csakhogy ez is, mint a sínpár, olyasmi
volt, amire titkon úgy akartam gondolni, hogy mégsem olyan szörnyű, hogy mégsem
azt jelenti, amit. A valóság azonban más. Amikor ott álltam, már nem
kapaszkodhattam, a lelkem mélyén lappangó utolsó reményszikrába.
A felismerés arcul csapott. Megtörtént. Persze tudja az
ember. Tanulja, olvas róla, megnéz filmeket, de látni a valóságot, egészen más.
Az épületek, a kövek még a levegő is a múlt szégyenét és szenvedését
árasztotta. Fojtogatott, de csak mentem. Mentem előre.
Most, ha visszagondolok, ijesztő számadatok, ismeretlen, mégis
szívfájdító arcok, falak, amikről lepergett a festék, megviselt cipőhalmok és
egyéb holmik, egy kép Radnótiról, egy kőszegi utcakép és a szögesdrótok. Ezek
köszönnek vissza, és még valami, amit nem lehet leírni.
*
Ahogy körbenéztem a naplemente egyre ragyogóbb fényében, először a
szögesdrótok villantak meg. Behálózták a vidéket, ahogy a pók fonja be sűrűn a
szobasarkokat. Nem lehetett kikerülni, a szemem újra meg újra rátalált, mögötte
a roskadozó barakkok katonás rendben sorakoztak. Némelyiket lerombolta az idő,
vagy a szégyen, vagy a megkésett bűntudat, vagy a gyávaság… Talán csak az
utóbbi, talán mindből egy kicsi.
Próbáltam a lelkembe vésni a látványt, mert tudtam, hogy emlékezni
akarok. Nehéz lesz, de ezzel tartozom. Hogy miért? Talán, mert megtörténik újra
és újra, épp most is, és én nem tehetek semmit. Csak emlékezhetek. Igen.
Emlékezek, és emlékeztetek, hogy ne felejtsük el, hogy megmaradjon tanulságnak.
