Nagy Háborús eposzok

Furcsa dolog a háborús irodalom. Egy részük akció dús, hősies, telis tele pátoszokkal, és ez mind nagyon szép, de létezik egy realisztikusabb, pacifista szemlélet, aminek köszönhetően az igazán nagy művek születnek. Az elmúlt nagyjából három évben a kezembe került néhány igazi gyöngyszem a témában, és még mindig bőven van lemaradásom. De két könyvet feltétlenül ki kell emelnem, mert megérdemlik, hogy hosszabban megemlékezzek róluk.

Az első, egészen friss élmény, Sebastian Faulks: Madárdal című regénye, a másik Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan című klasszikusa.

Ez a két mű sok mindenben rokon, mégis egészen különbözőek, épp ezért döntöttem úgy, hogy egy bejegyzésben emlékezek meg róluk. Persze nem szeretnék mélyreható elemzésekbe bonyolódni - Nem is menne -, de muszáj leírnom az érzéseimet.

Balra: részlet az 1979-es filmfeldogozásból
Jobbra: az író Erich Maria Remarque a háború alatt

Remarque regénye három éve került a kezembe, anyagot akartam gyűjteni a témához, és ez volt az első könyv, ami a kezem ügyébe akadt. Azelőtt soha nem olvastam háborús regényt, így mondanom sem kell nagy benyomást tett rám. Azóta már a kezembe akadt néhány zseniális regény, de az biztos, hogy a Nagy Háborút feldolgozó alkotások közt a Nyugaton a helyzet változatlan dobogós helyen van.

Tjaden újra megjelenik. Még mindig izgatott, s tüstént belékap a beszélgetésbe, azt kérdezi, hogy egyáltalán hogyan keletkezik a háború.

– Többnyire úgy, hogy egyik ország súlyosan megsérti a másikat – feleli Albert bizonyos fölénnyel. 
De Tjaden ostobának tetteti magát.

– Egy ország? Ezt nem értem. Egy német hegy csak nem sérthet meg egy francia hegyet. Vagy egy folyó, vagy egy erdő, vagy egy búzaföld.

– Igazán ilyen buta vagy, vagy csak tetteted magad? – mordul rá Kropp. – Hiszen nem így értettem. Egyik nép sérti meg a másikat.

– Akkor nekem itt semmi keresnivalóm – feleli Tjaden –, én nem érzem sértve magamat.

(Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan)

Ezt a könyvet olvasva, kicsit olyan érzés kerülgetett, mintha inkább háborús tudósítást olvasnék. Ezt persze a legjobb értelemben. Remarque, aki maga is megjárta a frontot, és többnyire saját élményeit vetette papírra, olyan valóságosan adja vissza a fronton zajló eseményeket, hogy az egészen fájdalmasan megfoghatóvá válik. Hiába olvasok fikciót, mégis újra meg újra fejbe vág az a gondolat, hogy ez bizony valóság volt valaha, hogy ez a történelmünk, a mi életünk része is. Gondoljunk csak bele, még élnek olyanok, akiknek esetleg az apjuk harcolt az I. világháborúban, az én generációmnak, pedig a dédszülei biztosan megélték valamilyen módon ezt az időszakot. Szóval ez még ma is kicsit több, mint történelem, néhányaknak személyes élmény…

És itt térnék át a másik könyvre. Faulks regénye – míg Remarque a német – az angol katonák viszontagságait mutatja be, egy igazán epikus történetben. A Madárdal kezdetben romantikus, családregénynek ígérkezik, de aztán belecsöppenünk a háborúba, méghozzá annyira realista, naturalista módon, hogy gyakorlatilag állandóan elszorul az olvasó torka, vagy elfogja a rosszullét egyes brutális jelenetek közben. Ez persze Remarque könyvére is igaz.

Egyik könyvben sincsenek klasszikus értelemben vett hősök, a csaták sem diadalmasak, sőt…

„Egyetlen gyermek, egyetlen jövendő nemzedék sem fogja tudni, milyen volt ez. 
Sohasem fogják érteni.

Ha vége lesz, észrevétlenül járunk majd az élők között, és nem mondjuk el nekik. 
Beszélünk, alszunk, teszünk-veszünk, mint az emberek.

Szívünk csöndjébe rejtjük, amit láttunk, és nem érnek el hozzánk a szavak."

Faulks: Madárdal

Itt a kisemberek vannak terítéken, a Nyugaton-ban egy csapatnyi frissen érettségizett fiú, akik miután együtt koptatták az iskolapadot, kikerülnek a frontra. Gyakorlatilag gyerekek, akik semmit sem ismernek az életből, csak az iskolát meg a háborút. Remarque maga is 18 évesen került a frontra, így az egész valóságossága még megrázóbb. A történet főhőse Paul Bäumer, egyben az elbeszélő is. Az ő szemén keresztül leszünk részesei a borzalmaknak, és annak a lelki meghasonulásnak, ami ezeknek szomorú következménye.

A Madárdal szereplői bár némileg idősebbek, egyszerű emberek, bányászok, parasztok, senkik, akikre ma néhány emlékmű figyelmeztet itt-ott a világban, de azt, hogy mit éltek át, igazán nem foghatjuk fel. A főhős itt Stephen Wraysford egy angol parasztcsalád árva gyereke, aki először 20 évesen kerül Franciaországba, és esik szerelembe szállásadója feleségével, majd négy évvel később már a lövészárkokban harcol a németek ellen. Stephen és bajtársainak kálváriája részletekbe menően taglalt, erő kell hozzá, hogy az ember végigolvassa ( na nem azért, mert annyira unalmas), hanem mert biztosan megrázza az élmény. Míg Paul Bäumer és iskolatársainak (Tjaden, Kemmerich, Müller, Kropp és a többiek) története a háborúban résztvevő legifjabb generáció viszontagságait mutatja be, és könyv tragédiája éppen az, ahogy ezekről a gyerekektől elvették az élet szeretetéhez szükséges lelkesedést, és egyáltalán a felnőtt lét lehetőségét, addig a Madárdal egy nagyjából tíz vagy több évvel idősebb korosztályt mutat be, már felnőttebb problémákkal.

Ez utóbbi a fronton szerzett bajtársiasságra fókuszál, amik közül ki kell emelni a főszereplő Wraysford és Weir százados kapcsolatát. A két férfi barátsága, szerintem az egyik legmegindítóbb, amit valaha olvastam. Két teljesen megtört fiatalember, akik gyakorlatilag senki másba nem kapaszkodhatnak a másikon kívül, de közben soha nem is fejezhetik ki egymásnak a másik fontosságát. Apró gesztusok érzékeltetik a közöttük lévő szoros kapcsolatot, ami néhány ponton nagyon megrázó, főként, mert mind Wraysford, mind Weir a háborún kívül is küszködik saját életük nehézségeivel. Weir például annyira szerencsétlen, elesett karakter, hogy egy ponton meg is könnyeztem őt.

Wraysford és Weir a Madárdal BBC-s feldolgozásában

Itt mindenképp szót kell még ejteni Jack Firebrace-ről, aki Weir századának egyik bányásza. Bár kapcsolatban áll a másik két szereplővel, sőt elég bensőséges jeleneteik is vannak, mégis ő valahogy egyedül állja meg a helyét a könyv végéig, legalábbis nekem kicsit ilyennek tűnt. Jack rendíthetetlennek és higgadtnak látszik, de közben őt is lassan felőrlik az események, és életének egyéb tragédiái is.

Bár még kiemelhetnék számos szereplőt, mindkét könyvből, de akkor sosem érnék a végére, szóval meghagyom nektek, hogy a könyvekből ismerjétek meg őket tüzetesebben.

A két könyv kapcsán egy dologra még mindenképp ki kell térni, ha már egy bejegyzésben foglalkozom velük. Ez pedig a megközelítés.

Mint fentebb írtam, Remarque regénye még akkor született, amikor a háború emléke még nagyon is friss volt, nem beszélve személyes részvételétől, így olvasás közben tényleg van egy olyan érzésünk, mintha mindez a hozzánk közel eső múltban történt volna. Remarque elénk tárja a rideg, kegyetlen valóságot, és hogy erre miként emlékszik majd az utókor, azt ránk bízza.

Faulks ezzel szemben már egy későbbi generáció írója, távolabbról tekint az eseményekre, habár ez nem látszik a könyvön, és még inkább nem von le az értékéből, sőt! A cselekmény három idősíkon játszódik, (1910-ben, majd 1916-18 közt és 1978-79-ben) Az utóbbi szál főhőse, Elizabeth Wraysford unokája, aki az apja után kezd nyomozni, és bár ez a szál talán a könyv legnagyobb gyengéje, mégis működik, mert az egyik legnagyobb tanulság itt hangzik el számunkra. Elizabeth ugyanis az a karakter, akivel talán leginkább azonosulhatunk. Számára mindez történelem, ami olykor felbukkan könyvekben, újságokban, ám amikor kutatni kezd, mindez már személyes élménnyé válik, megfogható dologgá, és egybeforr az ő életével, ahogy a miénkkel is, ha rájövünk mennyire kézzel fogható még ez a háború. És akkor itt visszakanyarodok ahhoz, amit a bejegyzés legelején írtam, hogy biztosan akármelyikünk kezdene kutakodni, találna egy akkoriban fronton harcoló dédapát, nagyapát, akinek a történetei talán belevésődtek a családi emlékezetbe. Így hát Faulks erre hívja fel a figyelmünket, és bár a cselekmény negyven évvel előttünk játszódik, most is aktuális. Van, amiről nem szabad megfeledkezni. Erről semmiképp sem.

Összegezve: Ezt a két regényt csak ajánlani tudom azoknak, akik érdeklődnek a téma iránt, és eddig esetleg kimaradt az életükből. Ha lehet az I világháborúnak eposza, akkor a németeké kétségkívül a Nyugaton a helyzet változatlan, míg az angoloké a Madárdal.

(Elnézést a hosszú bejegyzésért, így is igyekeztem visszafogni magam. )