Oldalak

2020. november 23., hétfő

Az író feladata (1. rész)

 Olykor eltűnődöm, mi is tesz valakit nagybetűs íróvá, és főképp olyanná, akinek művei nem avulnak el generációja elmúltával. Az utóbbi hónapokban különösen foglalkoztatott ez a téma, talán mert én magam is válaszút elé kerültem írói munkásságommal kapcsolatban. Ráébredtem, hogy még hosszú út áll előttem addig, míg elérem - már ha egyáltalán elérhetem - azt a célt, melyet valamikor kitűztem magam elé, és amit évről évre tisztábban látok.

 

Ebben a rövid értekezésben az értékteremtés fontosságát járom körül három fontos szempont alapján.

Azt gondolom, sőt, ezt talán minden művészettel foglalkozó (alkotó, előadó, tudós, történész stb.) is hasonlóképpen állítja, a műalkotásnak, legyen az bármilyen, értékteremtőnek kell lennie. Vagyis sosem válhat öncélúvá, vagy aljasulhat le odáig, hogy csupán az ember különféle ösztönös szükségleteinek kielégítésére szolgáljon. Onnantól kezdve a könyv megszűnik a klasszikus értelemben vett irodalomnak lenni.

Ez igen sarkalatos pont, amivel kénytelen vagyok két sornál hosszabban foglalkozni. Természetesen főként az erotikáról beszélek, ami az elmúlt évek egyik uralkodó zsánere lett. Magával az erotikával semmi bajom, sőt, a maga helyén kifejezetten szép és értékes tartalom építhető rá. Számos klasszikus regény cselekménye vagy vers témája építkezik köré, elég csak a XIX. századi francia irodalom felszínét kapargatnunk, és máris rálelünk Émile Zolára vagy épp Charles Baudelaire-re. E két neves művész és persze társaik bátran éltek nyelvi kifejezőkészségükkel, hogy alkotásaikkal kellőképpen megbotránkoztassanak. Ezt teszik sokan korunk írói közül. Vagyis majdnem ezt teszik… 

 

Először is: Ha megvizsgálunk egy Baudelaire vagy Rimbaud verset (utóbbi személyes kedvencem), hamar kitűnik, hogy a romlottság ábrázolása csupán eszköz, a tartalom ennél mélyebb, és sokszor épp azért igyekszik megbotránkoztatni, mert csak így élesztheti fel korának, bármikori olvasóinak vagy épp önmagának lelkiismeretét. Mivel nem vagyok irodalmár, hiba lenne mélyebb elemzésbe bocsátkoznom, azonban annyit talán megengedhetek magamnak, hogy kifejtsem személyes álláspontomat. Amikor néhány hete a Romlás virágait olvastam, azt a kötetet, amelyben a fent említett két költő, valamint Paul Verlaine számos költeményét válogatták össze, azt éreztem, hogy mindaz a fertő, kéjelgés és romlottság, mely hol kevésbé, hol nyíltabban árad a sorokból, valójában többnyire nagyon általános és sokak számára nyomasztó dologról szólnak: az elmúlásról. Erről tényről, az egyetlenről, amit biztosan senki nem kerülhet el. Mindez ott lakozik, a fent említett írók, költők szerelmes verseiben is, jelezvén, hogy még a szépség, az öröm is egy napon elmúlik, helyébe lép a vég, a rothadás. És nem is kell egyből halálra gondolni, elég csak felidézni a szakítás utáni életérzést, ami sokszor felér egy kisebb megsemmisüléssel. A szexualitás pedig, mely önmagában csak pillanatnyi boldogságot képes adni, nagyon szépen szimbolizálja egész életünk illékonyságát.

Az elmúlás témájáról eszembe jut a híres japán ünnep, a Sakura (cseresznyefavirágzás), mely valójában épp az élet végességét szimbolizálja. A cseresznyevirág kinyílik, néhány napig pompázik, majd elfonnyad. Épp így ami életünk is észrevétlenül és gyorsan suhan el.

De térjünk vissza az irodalomhoz. A fentiekből láthatjuk, hogy az erotika nagyon is fontos mondanivalókat sugallhat, anélkül, hogy öncélúvá válna. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy könnyen jellemezhet társadalmakat, korokat, általános emberi kapcsolatokat. Viszont, bárminek is szegődik eszközéül, sosem uralja egészen az adott alkotást, ha ezt megteszi, akkor a könyv ponyvává silányul.

 

Másodszor: Szót kell ejtenem a nyelvi eszközök kihasználásáról. Itt már eltekintek az erotika témájától, mert az, amit leírni szándékozom, általánosságban igaz.

Annak, aki írásra adja a fejét, elkerülhetetlenül kötelességévé válik az olvasás. Sokszor emlegetett közhelynek hangzik, de annál igazabb, és az egyik első szabály. Habár megjegyzem, el sem tudok képzelni olyan írót, aki úgy kezdene bele ebbe a nehéz hivatásba, hogy még életében nem fogott könyvet a kezébe.

Le kell azonban szögezni, az olvasó és az olvasó író között van egy fontos különbség. A hétköznapi értelemben vett olvasó, szabadon választ (kivéve, ha egyes intézmények időről időre meg nem kötik a kezét), nem szükséges kilépnie a komfortzónájából, csupán, ha ő maga vágyik erre. Az író ellenben már nem kényelmesedhet így el, újra és újra át kell lépnie a határait, amennyiben törekszik arra, hogy írásai nyelvi esztétikai értelemben is értékelhetők legyenek.

Szerkesztőként belefutok olykor az olvasás hiányából fakadó nyelvi szegénységbe, aminek a szóismétlés csupán a csúcsa, de akadnak félreértelmezett szavak, rossz szókapcsolatok, mondattani, stilisztikai hibák. Természetesen a nyers kéziratok sosem makulátlanok, én azonban hiszem azt, hogy az igényes író, már azelőtt képes nagyjából kiküszöbölni ezeket a nyelvi tévedéseket, mielőtt a kézirata szerkesztő kezébe kerülne. Én sem vagyok nyelvész, számos hiányosságot fedezek fel magamban is időről időre, viszont azt látom – olyan emberként, aki különösen értékeli az irodalmat –, hogy nyelvünk valóban az egyik legszebb ezen a bolygón, és ha jól, gondosan használjuk, csodákat tehetünk. Erre pedig törekednünk kell.

Önmagában erről a témáról külön is lehetne értekezni, és egyszer talán meg is teszem, amikor arra érdemesnek, legalábbis elég lelkesültnek érzem majd magamat, most azonban tovább kell ugorjak egy következő fontos pontokra.

 

Eddig tehát kifejtettem, menyire ártalmas az öncélúság, és a nyelvi készségek hiánya. Bármelyik hibába is esik egy író, az sokat ronthat művének értékelésén. Itt jegyezném meg, hogy amikor erről beszélek, nem az alkotás jelenkori megítélését nézem. Hiszek abban, hogy az irodalomnak, mindig mindenkihez kell szólnia, nem korlátozódhat egyedül azokra az olvasókra, akik az író korában élnek, hanem túl kell mutatnia rajta. Nem véletlen, hogy ma azokat a műveket tekintjük klasszikusnak, amiket. Vegyük például William Shakespeare-t, akinek drámái nagyjából négyszáz év távlatából is megállják helyüket, mert cselekményük középpontjában mindig valami egyetemes, minden ember számára megfogható probléma áll, mint pl. a bosszú, hatalomvágy, féltékenység vagy a szerelem stb. De említhetjük akár Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, mely amellett, hogy nyomasztó képet fest a korabeli orosz társadalom helyzetéről, nagyon is örök problémával foglalkozik, melynek közvetve vagy közvetlenül mi is részesei lehetünk. Nem kell gyilkossá válnunk ahhoz, hogy át tudjuk érezni, milyen vétkeink súlyától hol jobban, hol kevésbé szenvedni.

Ezen példák után talán már világos, mire is szerettem volna felhívni a figyelmet. Egy regény vagy novella (a költészettel, mivel abban a témában sokkal járatlanabb vagyok, most nem foglalkoznék), akkor válhat igazán maradandóvá, ha nem veszik el a részletekben, melyet az író korának határai szabnak, de idevenném még a földrajzi határokat is. Túl kell lépnie ezeken.

Kosztolányi Dezső, akire példaképként tekintek, egy esszéjében azt fejtegeti, hogy az írónak bizonyos szintig felületesnek kell lennie, hiszen, ha eltűnik a tényszerű részletekben, akkor a műben elveszik maga a lélek is. Vagyis semmit sem érdemes túlmagyarázni, tízszer körülírni, hanem a lelki mélységeit kell felfedeznünk, és ezt tárnunk az olvasó elé. Néha jobb, ha hagyjuk, hogy érzéseink vezessék a kezünket, mint száraz tényadatok. Ezáltal, tényleg megérinthetjük az olvasó szívét, ráadásul kevésbé esünk abba a hibába, hogy történetünk az utókor számára átélhetetlen lesz.

 

Hazudnék, ha azt állítanám, ennyiben ki is merül ez a téma, azonban jobbnak látom írásomat ketté szedni, mielőtt töménnyé válna. Legyen ez egyfajta bevezető

Lezárásként álljon itt egy rövid összegzés. Az író tehát, akkor, amikor elhatározza magát ezen a pályán, egyúttal felelősséget is vállal arra, hogy

sosem lesz öncélú,

igényesen, következetesen használja a nyelvünket, aminek tulajdonképpen követévé válik

értéket teremt, alkosson bármilyen műfajban,

nem veszik el a részletekben, hanem törekszik az olvasó lelkének megérintésére, mellőzve természetesen a hatásvadászatot.

Ha mindezek teljesülnek, akkor már mondhatjuk, hogy közelítünk a helyes út felé, feltéve, ha az írói pályafutásunkat valódi hivatásként éljük meg.

 

 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése