Olykor eltűnődöm, mi is tesz valakit
nagybetűs íróvá, és főképp olyanná, akinek művei nem avulnak el generációja
elmúltával. Az utóbbi hónapokban különösen foglalkoztatott ez a téma, talán
mert én magam is válaszút elé kerültem írói munkásságommal kapcsolatban.
Ráébredtem, hogy még hosszú út áll előttem addig, míg elérem - már ha
egyáltalán elérhetem - azt a célt, melyet valamikor kitűztem magam elé, és amit
évről évre tisztábban látok.
Ebben a rövid értekezésben az
értékteremtés fontosságát járom körül három fontos szempont alapján.
Azt gondolom, sőt, ezt talán minden
művészettel foglalkozó (alkotó, előadó, tudós, történész stb.) is hasonlóképpen
állítja, a műalkotásnak, legyen az bármilyen, értékteremtőnek kell lennie.
Vagyis sosem válhat öncélúvá, vagy aljasulhat le odáig, hogy csupán az ember különféle
ösztönös szükségleteinek kielégítésére szolgáljon. Onnantól kezdve a könyv
megszűnik a klasszikus értelemben vett irodalomnak lenni.
Ez igen sarkalatos pont, amivel kénytelen
vagyok két sornál hosszabban foglalkozni. Természetesen főként az erotikáról
beszélek, ami az elmúlt évek egyik uralkodó zsánere lett. Magával az erotikával
semmi bajom, sőt, a maga helyén kifejezetten szép és értékes tartalom építhető rá. Számos klasszikus regény cselekménye vagy vers témája építkezik köré,
elég csak a XIX. századi francia irodalom felszínét kapargatnunk, és máris
rálelünk Émile Zolára vagy épp Charles Baudelaire-re. E két neves
művész és persze társaik bátran éltek nyelvi kifejezőkészségükkel, hogy alkotásaikkal
kellőképpen megbotránkoztassanak. Ezt teszik sokan korunk írói közül. Vagyis
majdnem ezt teszik…
Először is: Ha megvizsgálunk egy Baudelaire
vagy Rimbaud verset (utóbbi személyes kedvencem), hamar kitűnik, hogy
a romlottság ábrázolása csupán eszköz, a tartalom ennél mélyebb, és sokszor épp
azért igyekszik megbotránkoztatni, mert csak így élesztheti fel korának,
bármikori olvasóinak vagy épp önmagának lelkiismeretét. Mivel nem vagyok
irodalmár, hiba lenne mélyebb elemzésbe bocsátkoznom, azonban annyit talán
megengedhetek magamnak, hogy kifejtsem személyes álláspontomat. Amikor néhány
hete a Romlás virágait olvastam, azt a kötetet, amelyben a fent említett
két költő, valamint Paul Verlaine számos költeményét válogatták össze,
azt éreztem, hogy mindaz a fertő, kéjelgés és romlottság, mely hol kevésbé, hol
nyíltabban árad a sorokból, valójában többnyire nagyon általános és sokak
számára nyomasztó dologról szólnak: az elmúlásról. Erről tényről, az egyetlenről,
amit biztosan senki nem kerülhet el. Mindez ott lakozik, a fent említett írók,
költők szerelmes verseiben is, jelezvén, hogy még a szépség, az öröm is egy napon
elmúlik, helyébe lép a vég, a rothadás. És nem is kell egyből halálra gondolni,
elég csak felidézni a szakítás utáni életérzést, ami sokszor felér egy kisebb
megsemmisüléssel. A szexualitás pedig, mely önmagában csak pillanatnyi
boldogságot képes adni, nagyon szépen szimbolizálja egész életünk
illékonyságát.
Az elmúlás témájáról eszembe jut a híres
japán ünnep, a Sakura (cseresznyefavirágzás), mely valójában épp az élet
végességét szimbolizálja. A cseresznyevirág kinyílik, néhány napig pompázik,
majd elfonnyad. Épp így ami életünk is észrevétlenül és gyorsan suhan el.
De térjünk vissza az irodalomhoz. A
fentiekből láthatjuk, hogy az erotika nagyon is fontos mondanivalókat
sugallhat, anélkül, hogy öncélúvá válna. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy
könnyen jellemezhet társadalmakat, korokat, általános emberi kapcsolatokat.
Viszont, bárminek is szegődik eszközéül, sosem uralja egészen az adott
alkotást, ha ezt megteszi, akkor a könyv ponyvává silányul.
Másodszor: Szót kell ejtenem a nyelvi
eszközök kihasználásáról. Itt már eltekintek az erotika témájától, mert az,
amit leírni szándékozom, általánosságban igaz.
Annak, aki írásra adja a fejét,
elkerülhetetlenül kötelességévé válik az olvasás. Sokszor emlegetett közhelynek
hangzik, de annál igazabb, és az egyik első szabály. Habár megjegyzem, el sem
tudok képzelni olyan írót, aki úgy kezdene bele ebbe a nehéz hivatásba, hogy
még életében nem fogott könyvet a kezébe.
Le kell azonban szögezni, az olvasó és az
olvasó író között van egy fontos különbség. A hétköznapi értelemben vett
olvasó, szabadon választ (kivéve, ha egyes intézmények időről időre meg nem
kötik a kezét), nem szükséges kilépnie a komfortzónájából, csupán, ha ő maga
vágyik erre. Az író ellenben már nem kényelmesedhet így el, újra és újra át
kell lépnie a határait, amennyiben törekszik arra, hogy írásai nyelvi esztétikai
értelemben is értékelhetők legyenek.
Szerkesztőként belefutok olykor az olvasás
hiányából fakadó nyelvi szegénységbe, aminek a szóismétlés csupán a csúcsa, de
akadnak félreértelmezett szavak, rossz szókapcsolatok, mondattani, stilisztikai
hibák. Természetesen a nyers kéziratok sosem makulátlanok, én azonban hiszem
azt, hogy az igényes író, már azelőtt képes nagyjából kiküszöbölni ezeket a nyelvi
tévedéseket, mielőtt a kézirata szerkesztő kezébe kerülne. Én sem vagyok
nyelvész, számos hiányosságot fedezek fel magamban is időről időre, viszont azt
látom – olyan emberként, aki különösen értékeli az irodalmat –, hogy nyelvünk
valóban az egyik legszebb ezen a bolygón, és ha jól, gondosan használjuk,
csodákat tehetünk. Erre pedig törekednünk kell.
Önmagában erről a témáról külön is
lehetne értekezni, és egyszer talán meg is teszem, amikor arra érdemesnek,
legalábbis elég lelkesültnek érzem majd magamat, most azonban tovább kell
ugorjak egy következő fontos pontokra.
Eddig tehát kifejtettem, menyire ártalmas
az öncélúság, és a nyelvi készségek hiánya. Bármelyik hibába is esik egy író,
az sokat ronthat művének értékelésén. Itt jegyezném meg, hogy amikor erről
beszélek, nem az alkotás jelenkori megítélését nézem. Hiszek abban, hogy az
irodalomnak, mindig mindenkihez kell szólnia, nem korlátozódhat egyedül azokra
az olvasókra, akik az író korában élnek, hanem túl kell mutatnia rajta. Nem
véletlen, hogy ma azokat a műveket tekintjük klasszikusnak, amiket. Vegyük például
William Shakespeare-t, akinek drámái nagyjából négyszáz év távlatából is
megállják helyüket, mert cselekményük középpontjában mindig valami egyetemes,
minden ember számára megfogható probléma áll, mint pl. a bosszú, hatalomvágy,
féltékenység vagy a szerelem stb. De említhetjük akár Dosztojevszkij Bűn és
bűnhődését, mely amellett, hogy nyomasztó képet fest a korabeli orosz
társadalom helyzetéről, nagyon is örök problémával foglalkozik, melynek
közvetve vagy közvetlenül mi is részesei lehetünk. Nem kell gyilkossá válnunk
ahhoz, hogy át tudjuk érezni, milyen vétkeink súlyától hol jobban, hol kevésbé
szenvedni.
Ezen példák után talán már világos, mire
is szerettem volna felhívni a figyelmet. Egy regény vagy novella (a
költészettel, mivel abban a témában sokkal járatlanabb vagyok, most nem
foglalkoznék), akkor válhat igazán maradandóvá, ha nem veszik el a
részletekben, melyet az író korának határai szabnak, de idevenném még a
földrajzi határokat is. Túl kell lépnie ezeken.
Kosztolányi Dezső, akire példaképként
tekintek, egy esszéjében azt fejtegeti, hogy az írónak bizonyos szintig
felületesnek kell lennie, hiszen, ha eltűnik a tényszerű részletekben, akkor a
műben elveszik maga a lélek is. Vagyis semmit sem érdemes túlmagyarázni,
tízszer körülírni, hanem a lelki mélységeit kell felfedeznünk, és ezt tárnunk
az olvasó elé. Néha jobb, ha hagyjuk, hogy érzéseink vezessék a kezünket, mint
száraz tényadatok. Ezáltal, tényleg megérinthetjük az olvasó szívét, ráadásul kevésbé
esünk abba a hibába, hogy történetünk az utókor számára átélhetetlen lesz.
Hazudnék, ha azt állítanám, ennyiben ki is
merül ez a téma, azonban jobbnak látom írásomat ketté szedni, mielőtt töménnyé
válna. Legyen ez egyfajta bevezető
Lezárásként álljon itt egy rövid
összegzés. Az író tehát, akkor, amikor elhatározza magát ezen a pályán,
egyúttal felelősséget is vállal arra, hogy
sosem lesz
öncélú,
igényesen,
következetesen használja a nyelvünket, aminek tulajdonképpen követévé válik
értéket
teremt, alkosson bármilyen műfajban,
nem veszik el
a részletekben, hanem törekszik az olvasó lelkének megérintésére, mellőzve
természetesen a hatásvadászatot.
Ha mindezek teljesülnek, akkor már
mondhatjuk, hogy közelítünk a helyes út felé, feltéve, ha az írói
pályafutásunkat valódi hivatásként éljük meg.
