Svédország dicsérete, avagy mesébe rejtett hazaszeretet

Szeretek felnőttként a kezembe venni meséket, ifjúsági regényeket, mert egyrészt nagyon jólesik néha csak úgy sodródni a hősökkel, mint gyerekkoromban, másrészt mindig érdekel, felnőttként miként hatnak rám ezek a művek.

A Nils Holgersson csodálatos utazása évek óta várt rám a könyvespolcon, mindig kerestem a jó időpontot az olvasáshoz, de ez sokáig nem jött el. Aztán tavaly néhány napot Stockholmban töltöttem, elvarázsolt a város, az emberek és a svéd táj, ahogy elterült alattunk, amikor a gép ereszkedni kezdett a főváros apró szigetei felett. Abban a pár napban sokszor eszembe jutott Nils Holgersson, pedig nem volt meghatározó élménye a gyerekkoromnak. Végre tudtam: itt az ideje útra kelni a vadludakkal. A vadludakkal, amelyek minden évben az otthonomtól néhány kilométerre telelnek, és novembertől reggelente hallom a gágogásukat, látom, amint V alakban vonulnak az égen; ha még gyerek lennék, azt akarnám hinni, hogy az egyik ilyen csapat élén Tornyosfellegi Akka repül.

 

És lám, máris mennyi emlék, mennyi személyes benyomás merült fel, és még ki sem nyitottam a könyvet.

 

Selma Lagerlöf világhírű ifjúsági regényének története kevesek számára lehet ismeretlen. Nils Holgersson, a komisz tizenkét éves fiú egy nap arasznyi emberkévé változik egy törpe jóvoltából, és Márton, a házi lúd hátán csatlakozik a vadludakhoz. Bejárja egész Svédországot egészen a Lappföldig, majd vissza, és mint ahogy a jó mesékhez illik, a komisz kölyök megjavul, megtanulja, mit jelent emberséges embernek lenni, ezzel mutatva példát nem csak a svéd, de az egész világ gyermekeinek immár generációk óta.

 

A Nils Holgersson felnőtt fejjel olvasva persze kiszámítható, gyakran megkockáztatom, szájbarágós. Az egyes fejezetek, fejezet-csokrok mindig valami tanulságot hordoznak, amik olykor szinte ordítanak a lapokról. De ha az ember egyszer-egyszer meg is csóválja a fejét, kár ezen fennakadni, hiszen gyermekkönyvről van szó, ami az egyetemes tanulságokon túl sokkal többet is nyújt, arról nem is beszélve, hogy Nils kalandjainak számos momentuma felnőttként is izgalmas, szórakoztató kikapcsolódás, és nem utolsó sorban nagyon sokat érdekes információt, tudásanyagot tartogat - gyakorlatilag egy színes tabló Svédországról.

 

Az írónő híresen szerette szülőföldjét, miután Nobel-díjat kapott, visszavásárolta családja egykori házát, és itt élt haláláig. A Nils Holgersson felkérésre íródott, és gyakorlatilag egy gyerekeknek szánt földrajzkönyvnek készült. Nils útja során valóban érinti Svédország összes fontos tájegységét, városait, betekintést enged ezek történelmébe, mesél természeti kincseiről, az iparról, emberekről, legendákról. Lagerlöf mindenestül belesűríti Svédországot ebbe a mesébe, és sorait átfűti az őszinte hazaszeretet.

És számomra ebben rejlik ennek a műnek a legnagyobb ereje, hogy egyszerre szól minden gyerekhez, minden emberhez, és mutatja meg, mit jelent jó embernek lenni, és egyszerre Svédország dicsérete, de úgy hogy nem tolakodó, nem pátoszos, egyszerűen csak mesél. Szívből.

 

Nem mondhatnám, hogy nagy ismerője vagyok a skandináv irodalomnak, de benyomásokat szereztem már, és mindig szembetűnő egyfajta komor melankólikus hangulat, az élet és halál állandó jelenléte, a fény és a sötét éles váltakozása. S bár meséről van szó, ezektől Nils Holgersson története sem mentes, bár természetesen nem olyan erőteljes, húsbavágó módon, mint azt felnőtteknek szóló irodalmi alkotásokban tetten érhetjük. A veleje azonban ott van. Az északi táj rövid nyarai, a hosszú telek, végtelen éjszakák, az ember és a természet szoros egymásrautaltsága. Azok a népek, akik így ki vannak téve a természet erejének, mindig jobban tisztelik azt. Nem véletlen, hogy Svédország - karöltve a többi skandináv országgal - élen járnak a természetvédelemben, és az sem, hogy a svédeknél külön rendelkezés szól arról, hogy a természethez mindenkinek egyenlő joga van. És mennek is, ha esik, ha fúj, mert ugyebár nincs rossz idő, csak rossz öltözet. De ez a kitettség szüli az egyszerűségre, a kis dolgokkal való megelégedettségre (a svéd lagom “pont jó/megfelelő” kifejezés egyfajta életfilozófia) való törekvést is, ahogy talán a dán hygge is ebben gyökerezik. Ahol hónapokra eltűnik a fény, ott meg kell találni az öröm apró forrásait, ott meg kell tanulni azt, mi az épp elég. Meg kell tanulni közösségben élni és gondolkodni, és ez a közösség nem csak a szomszédság, a családi és baráti kör, de ember és természet közössége is. Ha az ember kézbe veszi a Nils Holgerssont, megláthatja mindezt, mert Lagerlöf nem csak kalandokat, nem csak tájakat ír le, hanem mesél a természet farkastörvényeiről, életről és halálról, a közösség erejéről, de még arról is, milyen fontos a könyvek adta tudományokon túl megtanulni a mesterségekhez, barkácsoláshoz szükséges alapvető gyakorlati tudást (ugye-ugye a skandináv bútorok). Mindeközben pedig ott a varázslat is, hisz ebben a világban a rossz gyerekeket törpék varázsolják el, óriások vájják a völgyeket, formázzák a hegyeket, és a folyók versenyezve torkolltak a tengerbe.

 

Talán a fentiekből is látszik, hogy Lagerlöf ifjúsági regénye nem csupán egy vásott kisfiú kalandos, tanulságos története, hanem tisztelgés és vallomás az írónő szülőföldje felé. Nilsen és a vadludakon kívül itt Svédország a harmadik főszereplő, és ahogy Nils is hol hibázik, hol leleményes, vagy komisz, míg máskor hősies, úgy Svédország is mindig más, olykor bőkezű, kincseket rejtő, máskor zordul teszi próbára lakóit; az emberek jók is, rosszak is, lusták is, szorgosak is. A Nils Holgersson csodálatos utazása ha felnőttként tanulsággal szolgálhat, akkor azt talán így foglalhatnám össze: szeretni az országot, ahova születtünk, azt jelenti, hogy képesek vagyunk madártávlatból letekintve, a maga teljességében nézni, a hibáival együtt is.

 

"A világ leghíresebb háborús fotósa" - avagy ismerjétek meg Robert Capát

 

Ezúttal egy igazán különleges személyiségről és alkotóról szeretnék írni nektek, akinek életműve meghatározó hatást gyakorolt rám. Inspirál és újra meg újra elbűvöl. A magyar származású, több háborút megjárt fotográfusról van szó, akinek egész életét számos legenda övezi. Nem más ő, mint Robert Capa.

 

TALÁLKOZÁSOM CAPÁVAL

Capa képeivel először jó néhány évvel ezelőtt a mozgókép-média érettségi felkészítőn találkoztam, és már akkor is nagyon megragadtak bennem. Máig emlékszem, milyen hosszan bámultam a híres „A milicista halála” című fényképét, és bár az érettségi után hosszú évekig elkerült Capa életműve, amikor elkezdtem komolyan foglalkozni az írással és a XX. századi történelemmel, tudtam, kihez kell nyúlnom vizuális inspirációért.

 

A PESTI VAGÁNY

Capa élete bár rövid volt – mindössze negyven évet élt –, azonban annyira eseményekkel teli, ő maga pedig olyan összetett egyéniség, hogy életrajzával könyveket lehetne megtölteni. Néhány éve meg is jelent egy kötet Vér és Pezsgő címmel Alex Kershaw tollából. Azoknak, akik szeretik vagy csak érdekli őket a „Capa-jelenség” mindenképp ajánlom a könyvet, mert rendkívül alapos, hiteles képet fest, ráadásul amellett, hogy tiszteleg Capa nagysága előtt, nem válik elfogulttá.

Nem próbálkozom tehát, hogy részletekbe bocsátkozzak, csupán néhány fontos tényt osztanék meg veletek.

Capa, eredeti nevén Friedman Endre egy pesti zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot 1913. október 22-én. Gyermekéveit a Városháza utca 10-es szám alatt töltötte, ahol ma emléktábla is áll.

1931-ben hagyta el az országot, aminek oka főképp az akkor egyre szélsőségesebbé alakuló politikai helyzet és származása volt. Élt Bécsben, Prágában, majd Berlinben is. Itt újságírást tanult, közben egyre inkább belemélyedt a fényképezésbe. 1933-ben Hitler hatalomra jutása után el kellett hagynia Németországot, és hamarosan Párizsba költözött.

A francia fővárosban ismerte meg élete nagy szerelmét, a szintén fotográfus Gerda Tarót. Gerda nagy szerepet játszott Robert Capa figurájának kitalálásában és megteremtésében.

 

HÁBORÚBÓL HÁBORÚBA

A névváltoztatás lehetővé tette Capa számára, hogy figyelemre méltassák, és alkalmazni kezdjék, mint fotóriporter. Már karrierje kezdetén számos kiemelkedő munka kötődött hozzá, ilyen volt például a  sorozat, mely az akkor már menekülő orosz politikusról, Trockijról készült 1932-es koppenhágai beszédén.

A legnagyobbak sorába azonban kétségkívül a spanyol polgárháború emelte, ahol sok legendás képe született, melyek közül legismertebb és legtöbb vitát kiváltó alkotása „A milicista halála”.

Capa ebben az időben kötött barátságot olyan személyekkel, mint Ernest Hemingway, ugyanakkor Gerda Taro a háború áldozatául esett, ami olyan veszteség lett a számára, melyet sosem hevert ki hátralevő élete során.

A spanyolországi háborút rövidesen a második japán-kínai háború követte 1938-ban, ezután 1940-ben Mexikóban is járt.

1943-ban kapott megbízást, hogy az amerikai csapatokkal tartva tudósítson a második világháború egyes hadszíntereiről. Megjárta Észak-Afrikát, Szicíliát, majd részt vett a Normandiai partraszállásban, és egészen Berlinig tudósított a harcokról.  A háborúban szerzet élményeiről könyvet is írt, mely néhány évvel később Kissé elmosódva címmel jelent meg, mely nem olyan régen szintén újra kiadásra került. Capa könnyed, iróniával átszőtt stílusa, fanyar humora érdekes és egyben szórakoztató kikapcsolódást is nyújt, miközben az ember el-elretten a háború borzalmain.

HÁBORÚS FOTORGRÁFUS BÉKEIDŐKBEN

Párizs után Capa végül Amerikában telepedett le, és itt alapította meg a Magnum Photos fotóügynökséget 1947-ben néhány kollégájával, többek közt Henri Cartier-Bressonnal és David Seymourral.

Ugyanebben az évben nagyjából három hónapot töltött a Szovjetunióban, barátjával, a neves íróval, John Steinbeckkel. Útjukról Steinbeck könyvet is írt, mely Orosz napló címen jelent meg. (Erről a kötetről tervezek majd hosszabban írni a blogon.)

 

Ha éppen nem dúlt valahol háború, témában és eseményekben akkor sem volt hiány. Nekem külön kedvenceim például a Hemingwayről és fiáról készült sorozatok, de munkái közt híresek a Picassoról vagy akár Ingrid Bergmanról készült fényképek is, aki egyébként sokáig Capa szeretője is volt.

1948-ban Magyarországra is ellátogatott, és ennek a rövid látogatásnak az emlékét is őrzi néhány fotográfia.

 

A CAPA-JELENSÉG

Capa már életében legendás alaknak számított, számos mítosz keringett munkáiról, személyiségéről, melyeket ő maga is előszeretettel terjesztett. Ezáltal vált annyira rejtélyes és kiismerhetetlen figurává, aki a mai napig sokakat foglalkoztat, akár szakmabeliek, akár lelkes laikus rajongók.

Ha jobban elmélyedünk Capa életének részleteiben, hamar világos lesz, hogy a nőcsábász, bohém, kalandvágyó életművész csupán a felszín. Ehhez azonban nem is kell az egyébként tragédiákkal övezett életét tanulmányoznunk, elég, ha elmélyedünk munkásságában.

Bár csak kevés ideig foglalkoztam fotográfiával, így csupán laikusként alkothatok véleményt, az mindenesetre bizton állítható, hogy Capa életműve nagyon szuggesztív. Fényképei rendkívüli érzékenységgel képesek visszaadni a pillanatot, az emberi érzéseket. Munkái sokszor nem kifejezetten látványosak, ha elsőre rájuk pillant az ember, de jobban megnézve a képeit, emberi sorsok, egész életek elevenednek meg, és a háborúk valóságát is rendkívül emberivé teszik. És habár sokszor merül fel, vajon mennyire beállítottak ezek a képek, én azonban úgy gondolom, kár lenne ezt vitatni, mert ez aligha csorbítja hatásukat. 

 

Capa bohém, másfelől nagyon is magának való személyisége és munkái sokakat inspiráltak. Alfred Hitchcock például róla mintázta a Hátsó ablak című filmjének főhősét, Steven Spielberg pedig az ő fényképeiből merített ihletet a Ryan közlegény megmentése című klasszikusának híres partraszállós jelentéhez. De ezen kívül is több író barátját inspirálta.

 

UTOLSÓ HÁBORÚ

Mindezekből talán már érezhető, mi emelte Robert Capát a fotóművészet és a XX. századi történelem egyik kiemelkedő alakjává, aki egyszerre képes meghódítani az embert munkáival és egész személyiségével.

Fájdalmas belegondolni, mennyi nagyszerű képet hagyhatott volna még hátra az utókorra, azonban a sors túlságosan hamar utolérte.

Élete során öt háborúban vett részt, habár ő maga egyszer így nyilatkozott: „Gyűlölöm az erőszakot, és amit legjobban gyűlölök, az maga a háború” A hadi tudósítás azonban összeforrt a nevével, és ez okozta a vesztét is.

1954-ben Japánba utazott, ahonnan a LIFE magazin szerkesztősége Indokínába küldte, hogy tudósítson az ott zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én, amikor a francia csapatokkal felderítő útra indultak, aknára lépett, és belehalt a robbanásba.

 

Capa pályafutása meghatározó mérföldkő volt a fotográfia történetében. A róla elnevezett díj, az egyik legnagyobb elismerés a sajtófotósok világában. Képei számos országban megtekinthetők, életéről és munkásságáról több könyv is készült. Madridban utcát  neveztek el róla, és még a könnyűzenét is megihlette Gerda Taróval való kapcsolata.

Nálunk Magyarországon a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ ápolja az örökségét. Az intézmény amellett, hogy kortárs fotográfusok képeiből szervez tárlatokat, egy állandó kiállítást is tart fenn Capa fényképeiből. Érdemes egyszer ellátogatni oda.

 

 

 

 

Franz Kafka: A per

 

Kafka azon írók sorába tartozik, akiktől tudtam, hogy egyszer mindenképpen olvasnom kell, de a művei valahogy rendszerint nagyon rosszkor találtak rám. Végül, miután újra nekifutottam az Átváltozásnak, sikerült megnyernie magának, és ezt csak erősítette A per, amiről most írni szeretnék.

 

A MŰRŐL

A regény főhőse Josef K., aki egyik reggel arra ébred, hogy pert indítottak ellene, ám ennek a miértje, és az, ki is rágalmazhatta meg őt, rejtély marad.

Kafka valamikor 1914-1915 körül írta meg művét, ami azonban – akárcsak több más írása – csupán halála után került kiadásra.

 

„Kedves Max, ez az utolsó kérésem. Mindent, amit hátrahagyok: naplókat, kéziratokat, leveleket (az enyémeket és másokéit is), vázlatokat, mindent égess el olvasás nélkül”

 

Max Brod nem teljesítette barátja kérését, és ennek köszönhető, hogy ma olyan sokunkat ösztönöznek gondolkodásra Kafka írásai.

A per mindemellett azért is különleges, mert a regény maga töredékes, sok fejezet hiányos és befejezetlen, a sorrendjük sem volt egészen egyértelmű, és az elsőt valamint az utolsót leszámítva, talán máig kérdés, melyiknek hol lehetett a helye Kafka elképzelése szerint. Ez a töredékesség azonban semmiképp sem válik hátrányára a műnek, inkább ráerősít a cselekmény átható, nyomasztó rejtélyességre.

Fontos még kiemelni, a regény groteszk vonásait. Kafka ezúttal is egy olyan nagyon is realisztikus mégis nyomasztó furcsaságokkal teli valóságot tár az olvasó elé, amiben csak mi, olvasók mozgunk idegenül. Már eleve a kérdés is, hogy nem derül ki mindjárt, miért folytatnak pert K. ellen, csupán bennünket foglalkoztat, a regény szereplői számára mindez mellékes. K. maga sem az okokat keresse, hanem azt miként szabadulhat ebből az állapotból és bizonyítja ártatlanságát. Ez viszont közel sem egyszerű.

 

Akárcsak az Átváltozásban, Kafka ezúttal is az egyszerű kisembert helyezi történetének középpontjába. Míg azonban Gregor Samsa már a történet kezdetekor veszít, Josef K.-nak megadatik a lehetőség, hogy megküzdjön magáért, és bár a kezdetekkor maga sem vesz egészen tudomást a rá nehezedő nyomásról, a végére már-már megszállottan igyekszik rendezni a perét. Viszont mindez csupán illúzió, mert K. hiába próbál megtenni mindent, kudarcra van ítélve, legalábbis, minél előrébb haladunk a történetben, annál inkább ez az érzésünk. És miközben minket nyomaszt a tudat, hogy K. a végzete felé tart, addig ő egyre inkább elidegenedik egykori életétől, és teljesen a per megszállottja lesz.

 

LÁTHATATLAN BÍRÁK ÉS A SZORONGÓ TÁRSADALOM

 A pert olvasva, sokszor álltam meg, és próbáltam megfogalmazni, milyen érzéseket is kelt bennem ez a könyv. Egyértelműen nyomasztó olvasmány, de ennek mélyebb és aktuálisabb okai is vannak, mint cselekmény groteszk, sötét volta.

Josef K. Az egész történet során ki van szolgáltatva egy láthatatlan kiismerhetetlen valaminek – a legfelsőbb bíráknak –, amit sosem érhet el és ismerhet meg igazán, mégis ők hoznak majd felette ítéletet, anélkül, hogy mindezért bármilyen magyarázattal szolgálnának.

Eleinte mi is meg akarjuk tudni, milyen indok is áll az egész per mögött, a végére azonban, nem az a legmegrendítőbb, hogy az ok rejtve marad, hanem a tudat, hogy a felmentés gyakorlatilag elérhetetlen. Maga a per tulajdonképpen nem más, mint egy megfoghatatlan mégis nagyon is valóságos létező, amely túlnő K.-n, a hatalmába keríti, és be is kebelezi. Olyan ez, mint a szorongás, ami azt hiszem, különösen sajátja a XX. századi embernek, de a XXI. századinak talán még inkább. Kafka még nem láthatta, milyen eseményeket, kollektív traumákat szenved majd el a társadalom, hiszen az életműve keletkezésekor még csupán sejthető volt, milyen következményekkel jár majd az I. világháború és az orosz forradalom. Meglehet éppen önmaga labilis lelkiállapotának kivetülései köszönnek vissza írásaiból, hiszen hiba volna, mindig valami nagy látnoki jelentőséget beleképzelni a klasszikus irodalmi alkotásokba, ettől függetlenül azt gondolom a „kafkai életérzés” sokunk számára ismerős lehet valamilyen mértékben.

 

DE MI TESZ BENNÜKET IS JOSEF K.-VÁ?

Nagyjából egy éve olvastam José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása című művét, melyben nagyon fontos a XX. századot meghatározó és jelen korunkban sajnos kicsúcsosodó civilizációs veszélyekre hívja fel a figyelmet. A könyv egyébként az 1920-as évek végén íródott, mégis ma különösen aktuális.

Miért említem ezt az írást? Azért, mert Ortega épp azokra a társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, melyeknek köszönhetően megszülethettek olyan eszmék, mint a fasizmus, kommunizmus, kapitalizmus, valamint az a hatalmas fogyasztói társadalom, melyben mi létezünk.

Talán ezen izmusok említése után már körvonalazódhat, mi tesz bennünket Josef K.-vá. Az elmúlt száz év embere nem egyszer tapasztalhatta meg, milyen, amikor különösebb ok, indok nélkül ítélkeznek felette. A fasiszta és a kommunista diktatúrák rémtettei mindannyiunk számára ismeretesek legalább felületesen, a fogyasztói társadalom, a piaci verseny és korunk közösségi oldalai azonban megfoghatatlanabb veszélyeket rejtenek. Életünk a folyamatos megfelelésre való törekvésünkről szól. Mások ítélkeznek felettünk, figyelik minden mozdulatunkat, és elérik, hogy bűnösnek érezzük magunkat anélkül, hogy erre bármi okot adtunk volna. Nem voltunk elég szépek, nem elég drága a cipőnk, nem nyaraltunk eléggé luxus helyen, de ugyanúgy megítélnek, mert túl sokat olvasol, hallgatag vagy, beszédes vagy, a kék színt szereted és nem a zöldet stb. stb. Az ember folyamatosan ki van téve annak, hogy mások kvázi perbe fogják, és ítéletet mondanak felette.

Valójában azonban nem a közösségi oldalakon bennünket gúnyoló, kritizáló alak, még csak nem is a KGB vagy Gestapo tiszt az félelmünk, szorongásunk valódi tárgya. Nem ők a legfelsőbb bírák. Közvetítők csupán, árnyak, akiket még talán legyőzhetünk, de ami ott fent van, az olyasmi, amit igazán sosem érhetünk el. A világot és ezáltal az életünket irányító eszmék, hatalmi rendszerek, mind-mind átláthatatlanok és csak töredékeiben érthetők meg. Arról már nem beszélve, hogy saját létezésünk végességének a tudata is ránk nehezedik, mely szorongás gyakran nem a halálfélelemben ölt alakot, hanem különféle dolgok felé irányuló szorongásokban és paranoiában.

Ez a fajta lelkiállapot, amin legalább egyszer mindannyian átesünk életünk során, hatja át A pert és magát a kafkai világot.  Kafka az emberi lélek és létezés legsötétebb mélységeibe ránt le, méghozzá kíméletlenül.

Ha Gregor Samsa a kiégett, mindentől elidegenedett, önmagát feleslegesnek, sőt kártevőnek érző modern ember metaforája, akkor Josef K. azé, aki folyvást menekülni próbál mások ítélkezése elől, ugyanakkor a végsőkig igyekszik megfelelni és tisztázni önmagát olyanok előtt, akikről valójában azt sem tudja, kicsodák.

 

Talán már mindannyian éreztük magunkat hasonlóan, mint K., vagy mint Samsa. Aki mégsem, az igazán szerencsés. Mindenesetre épp emiatt azonosulhatunk könnyen ezeknek a nyomasztóan groteszk történetek főszereplőivel, mert ráismerhetünk bennük bizonyos lelkiállapotainkra, életszakaszainkra. És ha megoldást nem is nyújtanak - ahhoz túlságosan pesszimisták -, az biztos, hogy elgondolkodtatnak, és talán segítenek megélni, ezáltal feldolgozni saját rossz időszakainkat.

 

ZÁRSZÓ

Amikor elhatároztam, hogy írok erről a regényről, azt gondoltam, könnyű dolgom lesz, azonban, annyira beszippantott a Kafkai világ, hogy még legalább ilyen hosszan tárgyalhatnám ezt a nagyon sokrétű alkotást. (Más formában talán erre is sor kerül majd.)

Addig viszont írjátok meg, ti mit gondoltok erről a regényről vagy általában Kafka munkásságáról.